Nem mindenki képes a szeretetre. Egyesek csak kimutatni nem tudják, mások nem is érzik. Vagy azt hiszik, hogy szeretnek, de valójában csak biztonságban akarnak lenni: fontos nekik, hogy valaki legyen mellettük, gondoskodjon róluk, esetleg tartsa is el őket. 

Sokan gondolják, hogy párban élni szinte mindig jobb, mint egyedül. Bár lehet, hogy egyre csökken azok száma, akik ezen a véleményen vannak. De még mindig ott tartunk, hogy a közbeszédben a párok együtt maradása pozitív, míg a szakítás, válás, kifejezetten negatív előjelet kap. Mégpedig anélkül, hogy bárki rákérdezne, az adott pár hogyan is él és milyen árat fizet azért, hogy együtt maradt.

Bárcsak láttam volna valaha olyan halódó kapcsolatot, amely annak hatására menekült meg, hogy a bennük sínylődő emberek elkezdtek őszintén beszélni egymással. Én még nem láttam ilyet, bár persze nem zárom ki, hogy létezik. Minden bizonnyal a mesében. Ami annyit tesz, hogy amerikai filmekben szép számmal akadnak hasonló sztorik. De aki elhiszi, hogy ez az életben is ilyen egyszerű, az nagyot koppanhat.

Mikor megismerünk valakit, rengeteg mindent csak feltételezünk, de konkrétan szinte semmit nem tudunk róla. Még a számunkra teljesen közömbös, látásból ismert emberekről is vannak halvány tippjeink, besoroljuk őket valahová, általában hat-hét ellentétpár mentén osztályozzuk őket: férfi-nő, fiatal-öreg, vonzó-taszító, introvertált-extrovertált, megbízható-megbízhatatlan, értelmes-buta, és így tovább. Ilyenkor előzetes tapasztalataink alapján végezzük a besorolást.

Jut-e partner mindenkinek?

Vagyis igaz-e, hogy minden zsák megtalálja a foltját? Nyilvánvaló, hogy nem. Bármennyi álbölcsességet felsorolhatunk, attól még nem lesz igaz, hogy egyszer valami mágikus okból kifolyólag mindenki rátalál a nagy őre. Igazából nincs is nagy ő. Belebotolhatunk egy vagy több emberbe, aki igazi lehet számunkra egy ideig vagy akár hosszabb távon, de garancia nincs semmire.

Egyik kedvenc szerelmes számom Bobby Vee énekelte 1961-ben. Biztos sokan ismerik, nagyon fülbemászó a dallama. De persze a szövege miatt írok róla. Mert olyasmiről szól, amiről slágerek szerintem csak nagyon ritkán. És a valóságban se nagyon gyakori ez a fajta attitűd.

Te kíváncsi vagy a partnered gondolataira? Már, ha épp van partnered. De tegyük fel, hogy ez egy általános kérdés. Kíváncsi lennél-e annak a gondolataira, akivel vagy együtt vagy, vagy együtt szeretnél lenni, esetleg valaha együtt voltál?

Ha valaki megkérdezi, miért kötöttünk házasságot, a kapcsolatunk sikerességétől függően különböző válaszokat adhatunk. Ha elégedettek vagyunk, azt mondjuk, szerelemből. Ha már megbántuk, azt mondjuk, akkor jó ötletnek tűnt. Esetleg leegyszerűsítjük a témát, és kijelentjük, hogy fogalmunk sincs. Ha még úgy akarunk tenni, mintha boldogok lennénk, akkor nem ilyen cinikusan fogalmazunk. De tény, hogy a házasságkötések nagy százaléka nem azért köttetik, mert két ember olyan nagyon szereti egymást, hogy már nem bírják ki papír nélkül.

Imádunk általánosítani. Imádjuk úgy torzítani a történéseket, hogy az derüljön ki, mi vagyunk a normálisak, a másik pedig teljesen hülye. Jó, olykor ez igaz is. Nálam például tuti így van. De én kivétel vagyok...

Sokszor hallom szingliktől, hogy nincs idejük komoly kapcsolatra.

Ezen mindig csodálkozom. Mármint, hogy az idő faktort hozzák fel kifogásként. Ez pont olyan, mintha azt mondanák, nincs időm élni. Mert egyébként szeretnének társat, csak éppen most nem alkalmas. És mondják ezt akár harminc fölöttiek is. Arra várnak, hogy... Kevesebb dolguk legyen? Saját lakásba költözzenek? Végre megkapják az előléptetést? Levizsgázzanak valamiből? Nem tudom, mire várnak.