Imádunk általánosítani. Imádjuk úgy torzítani a történéseket, hogy az derüljön ki, mi vagyunk a normálisak, a másik pedig teljesen hülye. Jó, olykor ez igaz is. Nálam például tuti így van. De én kivétel vagyok...

Most komolyan: a bűnbakkeresés olyan ősi hagyomány, amelynek soha nem jár le a szavatossága.

Még az se kell hozzá, hogy létezzen az adott bűnbak. Bárkire szívesen rákenjük a felelősséget és kizavarjuk vele a pusztába. Az a lényeg, hogy nem mi vagyunk a hibásak. Nem mi rontottuk el. Nem nekünk kellett volna másképp csinálni. Így aztán nem is kell önvizsgálatot tartanunk. Csak a lúzereknek van lelkifurdalásuk.

Még ha motoszkál is bennünk, hogy van, amit mi szúrtunk el, az biztos, hogy sokkal bűnösebbnek tartjuk a másikat. Vagy a többieket. Amennyiben randizási és párkapcsolati problémákról van szó, akkor az egész ellenkező nemet. (Milyen nehéz lehet a melegeknek!)

De az összes férfit vagy az összes nőt hülyének beállítani igazából elég nagy öngól. Ha azt mondjuk, hogy minden nő kurva, akkor a saját anyánkról, feleségünkről, testvérünkről, lányunkról is beszélünk? Vagy pont ők a kivételek? Ha azzal jövünk, hogy minden férfi szexuális ragadozó, akkor a saját családtagjainkat is beleértjük? Vagy bocsi, de nem pont így gondoltuk?

Akkor most kinek a rosszabb?

Az általánosítás elkerülhetetlen, de nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy ne intézzük el ilyen egyszerűen a dolgainkat. Ha nekünk fáj, amikor megbélyegeznek azért mert egy bizonyos csoporthoz tartozunk, miért gondoljuk, hogy másnak nem fáj? Vagy ha empátiát várunk az ellenkező nemtől, miért nem vagyunk hajlandóak empatikusan viszonyulni hozzájuk?

Noha a nők meg vannak róla győződve, hogy sokkal rosszabb lapokat osztott nekik a sors, mint a férfiaknak, nem árt néha felülvizsgálni ezt a hiedelmet. Igen, nekünk a menstruációval, a teherbe eséssel, a szüléssel, a gyermekgondozással, a házimunkával, a szexuális életünk bonyolultabb mivoltával, a szépségmániás világgal (és még sorolhatnám) kell megküzdenünk. Én is úgy érzem, hogy egy nőnek nehezebb. Persze nem feltétlenül minden nőnek. De soha nem próbáltam a férfi létet.

Nem tudom, milyen, ha arra nevelnek, hogy sose szabad sírni, hogy ne mutasd ki az érzelmeidet (nem kell, hogy a család sugallja ezt, elég, ha a tágabb közösség, a kortársak, a filmek egységes üzeneteként éri el ez a szabály a gyereket). Nem tudom, milyen, ha mindig úgy kell tenni, mintha nem félnék, nem aggódnék, nem szoronganék, nem tudom, milyen, ha nekem kell megvédenem a többieket és ha nem engedhetem meg magamnak, hogy sikoltozzak, ha denevér repül a szobába. (Jó, tudom, nem minden nő sikoltozik.)

Azt mondjuk tudom, milyen, hogy el kell tartanom a családom, de valószínűleg több segítséget kapok, amikor magamra maradok ezzel a feladattal, mint egy férfi hasonló helyzetben. Nem tudom, milyen bevonulni katonának. (Szerencsére ezt ma már a fiaink se tudják, de sok-sok generáción keresztül a férfiaknak jutott ez a megtisztelő feladat.)

Kérdések a másik oldalról

Nem tudom, milyen, mikor nem értem, mit akar tőlem a partnerem. Mikor elvárja, hogy kitaláljam a gondolatait, pedig nem erre neveltek. Hanem arra, hogy a legkellemetlenebb igazságokat is a másik fejéhez vágjam. És anyám találja ki az én gondolataimat. Nem tudom, milyen a nejem jóindulatától függni abban, hogy a gyerekeimmel lehetek-e, megmarad-e a családom. Azt tudom, milyen, amikor hatalmamban áll elküldeni a férfit.

Nem tudom, milyen érzés, ha szisztematikusan elutasít a partnerem és nem fekszik le velem, mert így büntet. Vagy sose kíván. Vagy milyen, ha nem vagyok képes szexelni... Vagy milyen, ha elsősorban az anyagi helyzetem alapján dönti el egy nő, hogy akar-e velem ismerkedni.

Nem tudom, milyen újra és újra kezdeményezni és elszenvedni a visszautasítást. Persze, engem is utasítottak már vissza, de nagyon ritkán és akkor rohadtul megviselt.

Nem tudom, milyen, ha nem mondhatom el senkinek, mi bánt, mert a férfi barátaim nem akarnak ilyesmit hallani, a feleségem/barátnőm meg erősnek akar tudni. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy meg kell játszanom előtte a rettenthetetlent, különben nem fog tisztelni. És egy gyenge férfit ki kíván meg? És ki képes szeretni?

Nem tudom, milyen, amikor nincs senki, akivel az érzéseimről beszélhetnék. Vagy amikor saját magam előtt is úgy kell tennem, mintha nem lennének érzéseim. 

Lehet, hogy nem is annyira egyszerű a férfiaknak? Mivel a nők nehéz helyzetéről írt szösszenetek elég szisztematikusan jelennek meg a sajtóban, gondoltam, ezúttal foglalkozzunk a másik oldallal.

Ajánlott olvasmány: Warren Farrel: Miért nem értik a nők, amit a férfiak nem mondanak ki