Ki az igazi szingli?

Míg azt, hogy ki házas, elég egyszerű meghatározni, hiszen anyakönyvezik, és a bejegyzett élettársi kapcsolat esetében is van papír, mindenki más, akinek nincs dokumentuma arról, hogy valakivel párban él, szinglinek számít. Vagyis a szinglit csak úgy tudjuk meghatározni, hogy mi az, ami nincs neki, nem pedig úgy, hogy mi az, ami van...

A szingliségnek nincs korhatára

Ha szinglikről beszélünk, általában harmincasok, negyvenesek jutnak az eszünkbe, mert ebben az életkorban számít igazán a társadalom egésze számára, hogy valaki még beáll-e a sorba és produkál-e utódot vagy sem. Huszonéveseket még nem szokás azzal zaklatni, hogy mikor mennek már férjhez / nősülnek meg, bár régebben már 25 év felett vénkisasszonynak számítottak a hajadonok. És sok nő 25 évesen már meg is özvegyült, de persze akkor már egy másik társadalmi kategória részévé vált.

Bizonyos karika formájú tárgyaknak mágikus erejük van és mindenki megőrül körülöttük. Ilyen a Nibelungok gyűrűje, meg a Sauron-féle Egy Gyűrű, de a valóságban leginkább a gyémánttal díszített (vagy nem díszített) eljegyzési gyűrű pusztító hatalmáról lehetne mesélni. Sokszor úgy tűnik, nem az a fontos, hogy van-e egy nőnek valakije, és hogy ki az, hanem az a lényeg, hogy meg tudja-e mutatni, mi csillog az ujján.

Ha valaki szingli, akkor feltételezik róla, hogy sokat van egyedül. És ezért magányos. És szenved. Pedig nem biztos, hogy egy szingli sokat van egyedül. És ha még így is történik, akkor se feltétlenül magányos. Az meg végképp nem tudható, hogy szenved-e, ha sokat van egyedül.

Ha már megszoktuk, hogy az egyedülállókat szinglinek nevezzük (és könyörgöm, anélkül hogy közben fintorognánk), akkor szembejön a még furcsább mingli kifejezés. Sokaknak a muglik jutnak erről eszükbe, vagyis a varázsmentes emberek a Harry Potter univerzumból – akik a varázslók világából nézve igazi csodabogarak.

Talán az év legnehezebb időszaka a december vége mindazoknak, akik egyedül vannak. Bár persze egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon vannak egyedül.

Általánosan elterjedt nézet, hogy a nők kétségbeesetten vágynak a férjhez-menésre és a családalapításra, a férfiak pedig boldogan húzzák az időt, és csak nagy nehezen adják be a derekukat, vagyis mondanak le a függetlenségükről. Ebből az következne elvileg, hogy a házasság a nőknek sokkal jobb üzlet, mint a férfiaknak.

A szingli (single) szó sokak szemében negatív, és egy csomó pejoratív jelző kapcsolódik hozzá: úgy mint önző, kevéssé vonzó, karrierista, kompromisszumképtelen, éretlen, lusta, anyagias, és még sorolhatnánk. (Mint már többször kifejtettük, ezek csupán előítéletek, semmi közük a valósághoz, de attól még igen makacsul tartják magukat.) Annak érdekében, hogy az egyedülállókkal kapcsolatos negatív látásmód enyhüljön, vannak, akik egy új kifejezést javasolnak a single helyett: ez pedig a self-partnered. Aki saját magának partnere. Vagyis nincs egyedül.

A legtöbb kultúra imádja megszabni a fiataloknak, hogy mit kezdjenek az életükkel.

Minél hamarabb beterelik őket a karámba vagyis a házasság révébe, annál jobban lehet őket ellenőrizni. Aki még nincs lekötve, vagyis nem házas és nincs gyereke, az hajlamos élni a szabadságával. Például nem vesz fel húsz évre hitelt. Nem akar biztosítást kötni. Nincs rászorulva, hogy kevés pénzért sokat dolgozzon. És így tovább.

Bár már korábban kifejtettük, hogy a házasságok számának csökkenése nem probléma, mert semmi nem bizonyítja, hogy a házasság boldogabbá teszi az egyént és stabilabbá a társadalmat, sokan mégis lamentálnak azon, hogy egyre kevesebb ember áll oltár vagy anyakönyvvezető elé.
Nem értik, mi a baj. Túl sok a szabadság? Túl önző a mai nemzedék? A túlnépesedéstől félünk? Nem vagyunk képesek szeretni? Ódzkodunk az elköteleződéstől? (Naná, hogy.) Esetleg nincs elég „megfelelő” nő/férfi a házassági piacon?