Sokan gondolják, hogy párban élni szinte mindig jobb, mint egyedül. Bár lehet, hogy egyre csökken azok száma, akik ezen a véleményen vannak. De még mindig ott tartunk, hogy a közbeszédben a párok együtt maradása pozitív, míg a szakítás, válás, kifejezetten negatív előjelet kap. Mégpedig anélkül, hogy bárki rákérdezne, az adott pár hogyan is él és milyen árat fizet azért, hogy együtt maradt.
Az ikszedik házassági évfordulóért gratuláció jár és taps, ájult ünneplés, meghatott kérdések: mi a titkotok, hogy csináljátok? Annak viszont általában senki nem veregeti meg a vállát, aki összeszedte a bátorságát és kilépett egy szar kapcsolatból. Pedig legalább annyi erőfeszítés kell hozzá, mint ahhoz, hogy az ember kibírja. Vagy, ha a kitartó páros tulajdonképpen elégedett, akkor az, aki a pocsék kapcsolatát hagyta ott, sokkal több elismerést érdemelne. De általában csak sajnálatot és némi lenézést kap. (Tisztelet a kivételnek, olykor négyszemközti beszélgetésben kiderül, hogy aki boldognak tűnik, az igazából irigyli a szakító bátrakat.)
A válás kudarcnak számít. Állandóan azt halljuk, mennyire sérülünk általa, mennyire rossz a gyerekeknek. (Igaz, most már arról is lehet olvasni, hogy állandó feszkóban élni is rossz nekik.) A fő törekvés még mindig az így-úgy működő kapcsolatok megmentése, és nem az, hogy minél hamarabb vessünk véget annak, amiről látszik, hogy semmi jó nem sül ki belőle.
Ehhez képest érdekes, hogy sokan úgy érzik: még a nem igazán pocsék, csak langyos, semmitmondó, érdektelenségbe fúló kapcsolatokban is jobb elvegetálni, mint egyedül maradni. Mert az, hogy a szar kapcsolatok elviselhetetlenebbek, mint az egyedüllét, azért a külső szemlélő számára már régen elég világos. Csak a tanult tehetetlenség tartja egyben a házasságok jó részét. Vagy éppen a bosszútól, hisztitől való félelem. De a langyos vízhez hasonlítható együttélésekre úgy szokás tekinteni, hogy még mindig jobbak, mint ha senki nem vár otthon, nincs kihez szólni, és egyszemélyes adagokat kell főzni.
Pedig szinglinek lenni tényleg jobb, mint egy kilátástalan, semmilyen ízű kapcsolatban ragadni. A szingli bármelyik pillanatban elkezdhet valami értelmeset, ismerkedhet, élvezheti a barátait, az alkalmi kapcsolatait, esetleg szeretőit, ha vannak neki. Nem tartozik számadással senkinek. Nem kell csak azért együtt lennie a szabadidejében érdektelen vagy bosszantó emberekkel, mert ez az elvárás. Nem kell unalmas családi ebédeket végigszenvednie. (Maximum a saját családjáét.) Nem kell engedélyt kérnie senkitől, mikor el akar menni este vagy találkozna egy exével.
Tény, hogy szekálni is csak módjával tud másokat és mindenről neki kell gondoskodnia. Tény, hogy olykor magányos. De inkább legyünk egyedül magányosak, mint társaságban. Márpedig a langyos kapcsolat valódi társas magány. Érdemben nem kommunikálunk, csak elvagyunk. Bólogatunk, a vállunkat vonogatjuk, a szemünket forgatjuk. A munkába menekülünk. Vagy elmegyünk horgászni. Esetleg külső kapcsolatban éljük meg a valódi vágyainkat. Aki meg nem tud jobbat kitalálni, az megbetegszik.
A szürke hétköznapok nem tesznek boldoggá. Önmagában az, hogy van valaki mellettünk, akivel névleg összetartozunk, nem tölt el elégedettséggel. Persze, meggyőzhetjük magunkat arról, hogy nem azért születtünk a földre, hogy boldogok legyünk. Hogy ez az egész csak humbug. Hogy aki mellett egyszer letettük a voksunkat, amellett illik kitartanunk. Hogy csak komolytalan emberek válnak és szegik meg az esküjüket. Hogy linkség lelépni. Hogy az élet szenvedés és ez így van jól. Hogy példát kell mutatnunk a fiataloknak, akiknek fogalmuk sincs kitartásról és teljesítményről.
Sokféleképpen magyarázhatjuk meg magunknak, miért maradunk benne olyasmiben, ami inkább kellemetlen, mint kellemes. De függetlennek lenni nem szégyen, és társkapcsolatban élni nem dicsőség.
