Bárcsak láttam volna valaha olyan halódó kapcsolatot, amely annak hatására menekült meg, hogy a bennük sínylődő emberek elkezdtek őszintén beszélni egymással. Én még nem láttam ilyet, bár persze nem zárom ki, hogy létezik. Minden bizonnyal a mesében. Ami annyit tesz, hogy amerikai filmekben szép számmal akadnak hasonló sztorik. De aki elhiszi, hogy ez az életben is ilyen egyszerű, az nagyot koppanhat.

Kimondani jobban fáj, mint hallgatni róla

Az általunk annyira kedvelt, mindig jól végződő történetekben eleve tudhatjuk, hogy a nem teljesen gonosz szereplők a film vége felé ráébrednek hibáikra és vagy egy szélesebb közönség, vagy csak a partnerük / gyerekük / barátjuk színe előtt meaculpázva beismerik, hogy tévedtek és bocsánatot kérnek. Tudom, hogy ez rohadtul megható, az a baj, hogy engem is meghat, éppen azért, mert olyan irreális. Szeretném, ha ilyen egyszerűen történne a valóságban is. De attól, hogy szeretném, még nem lesz valóság.

Miért olyan borzasztóan nehéz a nyílt kommunikáció? Mitől félünk? Miért vagyunk képtelenek kimondani, amit érzünk? (És miért koppannunk hatalmasat, mikor mégis kimondjuk?)

Egyrészt, mert tudjuk, hogy ha a kapcsolatunk már haldoklik, akkor az, amit érzünk, leginkább negatívum: sokszor megvetés, sértettség, olykor valóságos gyűlölet, undor, és még sorolhatnám. Nem szép dolgokat kommunikálnánk őszintén, hanem rondákat. Ha mi így érzünk, akkor esélyes, hogy a partnerünk is. Mi értelme lenne a már szar helyzetet még szarabbá tenni azzal, hogy minden rossz érzésünket még rá is borítjuk a másikra és hagyjuk, hogy ránk borítsa?

Mert amíg csak haragunkban vagdalkozunk és vágjuk egymás szemébe, ami épp fáj (olykor annak tudatában, hogy csúsztatunk, túlzunk, igazságtalanok vagyunk), addig mindig ott a mentség, hogy amit kiüvöltöttünk magunkból, azt nem igazán gondoljuk komolyan. És a partnerről is feltételezhetjük, hogy túlzásokba esett. De ha higgadtan, egymást meghallgatva kell mindazzal a borzalommal szembesülnünk, amit egymás iránt érzünk, akkor sokkal jobban fáj. És van benne valami helyrehozhatatlan.

Ha valaki volt már közületek párterápián, családterápián, ahol egy harmadik fél előtt kellett beszélnie, de főleg hallgatnia, akkor tudja, hogy mennyire kiborító tud lenni az egész. Rosszabb, mint egy random veszekedés. Nem mondom, hogy semmi haszna. Némi haszna azért van, mert talán könnyebb befejezni egy kapcsolatot, ha már úgysincs értelme folytatni. De ha az a cél, hogy ismét megszeressétek egymást?

Egyébként hiszek a nyílt kommunikációban, de csak akkor, ha kezdettől fogva ragaszkodunk hozzá és komolyan vesszük. Ehhez viszont nagyon érett személyiség kell, rengeteg tolerancia és olyan belső béke, magabiztosság, bizalom a másik iránt, ami a kapcsolatoknak egész kis ezrelékére jellemző. És még így is lehet, hogy túlságosan kényelmetlen lesz az őszinteség, ha már nem csak kellemes dolgok járnak a fejünkben.

Rizikósabb magunkkal is őszintének lenni 

Ha egy kapcsolat fontos, akkor hajlamosak vagyunk a legjobb oldalunkat mutatni, illetve azt kommunikálni, amit a partner hallani akar. Főleg, ha már az elején látszik, hogy a valódi személyiségünkkel nem tudna mit kezdeni. Könnyű erre azt mondani, hogy akkor keressünk olyat, aki tud vele mit kezdeni. Nem így megy a partnerválasztás. Nem biztos, hogy abba szeretünk bele, aki mindenestül el tud fogadni, és nem biztos, hogy aki mindenestül el tud fogadni, azt valaha meg tudnánk szeretni. Nagyon ideális esetben rátalálhatunk a számunkra tökéletes férfira/nőre. De lehet, hogy ez sose következik be. Vagy mire bekövetkezik, már mással élünk.

A nyílt kommunikációval nem csak az a baj, hogy bántó lehet mindkét irányba, hanem az is, hogy borzalmasan sebezhetővé tesz. Mert ha őszinte vagy, akkor kiszolgáltatod magad. És alaposan ráfázhatsz. Amint nem olyasmiket mondasz, ami a másiknak tetszik, az őszinteséged munícióvá alakul a kezében. Vissza fog élni azzal, amit elmondtál magadról. Azzal is visszaél, amit nem te mondtál, hanem kinyomozott. Az önérzetében megsértett partnernél nincs rosszabb ellenség. Vagyis a nyílt kommunikáció túlságosan kockázatos.

Emiatt ragaszkodunk annyira az ócska szövegekhez és emiatt teszünk úgy, mintha mások lennénk, mint amilyenek vagyunk. Ha hirtelen megvilágosodunk és szakítani akarunk a színlelés hagyományával, ha tisztába akarjuk tenni a konfliktusainkat, akkor könnyen az árokban találhatjuk magunkat.