Sokszor hallom szingliktől, hogy nincs idejük komoly kapcsolatra.

Ezen mindig csodálkozom. Mármint, hogy az idő faktort hozzák fel kifogásként. Ez pont olyan, mintha azt mondanák, nincs időm élni. Mert egyébként szeretnének társat, csak éppen most nem alkalmas. És mondják ezt akár harminc fölöttiek is. Arra várnak, hogy... Kevesebb dolguk legyen? Saját lakásba költözzenek? Végre megkapják az előléptetést? Levizsgázzanak valamiből? Nem tudom, mire várnak.

De mikor lesz rá elég idő?

Noha házasoktól nem szoktam hallani, hogy nincs idejük a kapcsolatukra (ez akkor már hülyébben hangzik), nem hiszem, hogy több idejük lenne, mint a szingliknek. Sőt, ha a házasnak gyerekei is vannak, akkor garantáltan sokkal kevesebb ideje van. (Én már nem is emlékszem, hogy mitől fáradtam el, mikor még nem voltak gyerekeim.)

A randizás persze időigényes, de ha azt hisszük, hogy egyszer majd több szabadidőnk lesz, akkor valószínűleg tévedünk. Ha a karrierünk beindul, egyre kevesebb lesz az időnk. Ha meg elvesztjük a munkánkat, akkor ugyan sok időnk lesz, de más okból fogjuk alkalmatlannak találni a szituációt új ismeretségek kialakítására.

Valószínűleg inkább az a helyzet, hogy nem akarunk időt szánni egy partnerre. A szinglik sajnálják az ismerkedésre „pazarolt” időt, a kapcsolatban élők pedig sokszor érzik úgy, hogy a partnerükkel foglalkozni energiarabló dolog, és ők inkább pihennének.

Amikor a vonzalom felülírja az önzést

Kétségkívül kell az egyedüllét. Míg a partner nélküliek ebből túl sokat kapnak, addig a másik csoport tagjai inkább deficites benne. De ha valakivel együtt vagyunk, és már csak fárasztó kötelességként éljük meg, hogy együtt kell lennünk vele, akkor nem tekinthető partnernek. A kapcsolat kimerült.

Ha valaki úgy istenigazából érdekel minket, arra tuti lesz időnk. Lehet, hogy alig alszunk és ellógunk valahonnan, de megtaláljuk a módját, hogy vele legyünk. Akkor már nem fárasztó kötelesség az együttlét, hanem vágyott kiváltság. Nem siránkozunk azon, hogy már megint valami programot szervezett, bárhová elmennénk, csak együtt lehessünk vele. Nem elhatározás alapján lesz időnk rá, nem egy lesz a sok egyéb elfoglaltság között, hanem a legfontosabb.

De ahhoz, hogy egy ilyen lelkesítő kapcsolatra rátaláljunk, nem mindig elég, ha passzívan várunk rá. Jobb, ha azért teszünk is érte. Vagyis időt szánunk rá. Ahogy az éppen szürkeségbe süppedő kapcsolatra is időt kéne szánni, amíg még esetleg menthető. Legalább annyi időt, hogy kiderítsük: menthető-e. Vagy szeretnénk-e, ha menthető lenne.

Időpazarlás vagy energiabefektetés?

Akinek odahaza látszólag semmire sincs ideje, arról kiderülhet, hogy valahol máshol valaki másra mégiscsak van. Mert ami zsigerileg megmozgat, arra lesz energiánk, sőt, abból energiát merítünk. És tulajdonképpen csak azok a kapcsolatok érik meg a fáradtságot, amelyek nem lemerítenek, hanem feltöltenek.

Ilyen értelemben a jó kapcsolatra időt szánni tulajdonképpen energiamegtakarítás, míg a rossz kapcsolattól menekülni folyamatos energiapazarlás. Ha nagyon prózai módon látjuk a dolgokat.

Manapság egyébként sokkal inkább az a baj, hogy hülyeségekre pazaroljuk az időt, mint az, hogy tényszerűen nincs időnk. Valójában rengeteg időt töltünk tökéletesen felesleges dolgokkal. De egy másik emberhez közel kerülni, őt megpróbálni megismerni még akkor sem felesleges és hülyeség, ha az ismerkedésből később nem lesz semmi komoly. A csalódás is fontos tapasztalat.