A legtöbb kultúra imádja megszabni a fiataloknak, hogy mit kezdjenek az életükkel.

Minél hamarabb beterelik őket a karámba vagyis a házasság révébe, annál jobban lehet őket ellenőrizni. Aki még nincs lekötve, vagyis nem házas és nincs gyereke, az hajlamos élni a szabadságával. Például nem vesz fel húsz évre hitelt. Nem akar biztosítást kötni. Nincs rászorulva, hogy kevés pénzért sokat dolgozzon. És így tovább.

Keleten nem sokat lacafacáznak a kormányok, Indiában például több tízezer fiatal pasira küldték rá a rendőröket azzal a kedves felszólítással, hogy legyenek szívesek megházasodni. (De igazán rendes tőlük, hogy nem a nőket próbálják noszogatni.) Kínában a helyi KISZ ezer fiatalt terelt össze és ültetett fel egy úgynevezett szerelemvonatra, hogy így könnyítsék meg számukra a pártalálást. A párt segít, hogy párt találj! – valahogy így hangozna a szlogenjük.

Persze nem csak Ázsiában szorgalmazzák a házasodást, ez bizony a nyugati civilizációtól sem idegen, bár a rendőrség feladatai közé még nem vették fel az effajta propagandát.

De miért kellene mindenkinek megházasodnia? Ahogy már fentebb említettem, az általános tapasztalatok (vagy hiedelmek) szerint, aki házas, de főleg, aki családos, az nem ugrál annyit. Mindjárt felelősségteljesebbnek és érettebbnek látszik, tekintet nélkül arra, hogy valóban megváltozott-e a dolgokhoz való hozzáállása. Van, aki felnő a feladathoz, de rengeteg olyan is van, aki nem. Ezek aztán pokollá teszik a társuk és a gyerekeik életét.

Valójában nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy igen nagy mennyiségű ember éli világát önállóan, ennyinek nincs családja, ennyi dönthet úgy hirtelen, hogy elköltözik egyik helyről a másikra és mondjuk jobb állást vállal. Vagy megvalósítja önmagát – bármit is jelentsen ez.

Persze van, akik szerint a szinglik eleve hajlamosabbak a szabály-, sőt, törvényszegésre, de ez biztosan nem a nyugati, jól szituált, anyagi függetlenségben élő egyedülállókra jellemző, akik egy része szabad akaratából és nem muszájból van egyedül. Más kategóriába tartoznak azok, akik azért nem házasodnak, mert nem engedhetik meg maguknak, vagy egyenest azért, mert a nők és férfiak aránya a társadalmukon belül katasztrofális.

A szingliség is lehet a tartalmas, a házasság is lehet magányos

A szinglik persze sehol és semmikor nem alkotnak homogén csoportot. Mint ahogy a házasok sem: ez csak az életvitelük egyik aspektusa. Ha valami, akkor az minden bizonnyal meghatározóbb, hogy nevel-e valaki gyereket a saját háztartásában vagy sem – mert sok házas él kvázi szingli életet, ha nincs gyereke vagy a gyerekétől távol lakik, míg mások pedig egyedülálló létükre több terhet vállalnak, mint azok, akik kettesben nevelik az utódaikat.

De ha a klasszikus szinglikre gondolunk, ők is nagyon sokfélék. Egyesek bohókásabbak és lazábbak, mint házas kortársaik, mások viszont munkamániások és semmire nem érnek rá. Ismét mások éppen a szingliségüknek köszönhetően végezhetnek hasznos jótékonysági feladatokat, szervezhetnek mozgalmakat, vagyis esetenként egészen kivételes szerepet is vállalhatnak, amilyenekre a házasok kötöttségeik miatt nem képesek. Vagy csak életüknek egy későbbi szakaszában képesek rá, mikor már felnőttek a gyerekeik.

A szinglik mégis sokakat idegesítenek. Irritálják azokat, akiket agyonnyomnak a kötöttségeik, és irigylik az egyedülállók szabadságát. Azokat, akik egy korábbi érában szocializálódtak, amelytől ugyan szenvedtek, de ami miatt nem szívesen látják, ha másoknak jobb. Azokat is idegesíthetik akik úgy gondolják, hogy szaporodni kötelező, mert ez a vallási meggyőződésük. (Persze csak „ép” családon belül, mert különben nem kóser.)

Úgy tűnik, sok időnek kell még eltelnie, hogy mindenféle ítélkezés nélkül el tudjuk fogadni, hogy egyes emberek nem akarnak párban élni senkivel, mások meg igen. Vagy egyáltalán el tudjuk fogadni, hogy léteznek olyanok, akik ugyan szeretnének párt, de még nem találtak megfelelőt. Hiszen abból, hogy valaki egyedül van, még nem következik, hogy így is tervezte. De akár tervezte, akár nem, az ő dolga, és nem tisztünk ítélkezni felette.