Ahogy két hete szó volt róla, a dél-koreai szinglimozgalom alapvetően olyan emberekből, főleg nőkből verbuválódik, akik tudatosan vállalják az egyedüllétet. Végiggondolták és nem akarnak családot, sokszor még társat sem. Legalábbis olyan társat nem szeretnének, akivel összekötnék a sorsukat, akivel osztoznának a lakásukon és az idejükön, akivel közös döntéseket hoznának.
De, ahogy láthattuk, ez a döntés elsősorban a házassággal járó rengeteg hátrány miatt születik, vagyis a társadalmi problémák kényszerítik ki. Nem arról van szó, hogy az emberek minden más életmódnál jobban kedvelik azt, ha egyedül kell megküzdeniök mindennel, hanem arról, hogy akkor is magányosnak és egyedül küszködőnek éreznék magukat, ha lenne családjuk. Tehát a család nem növelné az otthonosság-érzetüket, csak a kötelességeik szaporodnának és a lehetőségeik szűkülnének be.
Ez tehát inkább kényszerszingliségnek tekinthető, bármennyire is józan megfontolás áll a hátterében. Jobb híján maradnak egyedül az emberek, nem azért, mert ebben érzik igazán jól magukat. Férfiakkal előfordulhat, hogy azért nem nősülhetnek, mert anyagilag nem engedhetik meg maguknak. Ha az adott társadalomban elvárás, hogy a férj tartsa el a nejét és a születendő utódokat, akkor egy ágrólszakadt férfi egyszerűen nem vállalhatja a házasságot. Ő is kényszerszinglinek tekinthető, noha a döntése tudatos.
Ahhoz, hogy olyan szingliket találjunk, akik valóban önként és jó szívvel döntöttek e mellett az életmód mellett, szabad és viszonylag jómódú társadalmakban kell keresgélnünk. De létezik-e olyan társadalom, amelyben a nők számára nem jár semmilyen hátránnyal, korlátozással, lemondással, ha férjhez mennek, de leginkább, ha gyereket vállalnak? És amelyben a férfiaknak nem kell sokkal többet keresniük, ha családot akarnak, mint ha agglegények maradnak?
Ha csak a házasságról van szó, akkor egy olyan társadalomban, ahol az egyenjogúságot komolyan veszik, és nem elvárás a férj semmilyen szintű kiszolgálása, a férjhez menés a nők számára nem jár hátrányokkal. A férfiaktól pedig nem várják el, hogy az anyagiakat egyedül biztosítsa, tehát nem kell lemondania a családról azért, mert szegény.
Ott, ahol a nők számára a házasság a megoldás, ha a megélhetésről van szó, a férfiak oldaláról elvárás, hogy rendelkezzenek a megfelelő anyagiakkal, vagyis egyik fél sem dönt igazán szabadon. Akármennyire is szingli maradna egy lány, ha nem képes egyedül eltartani magát, akkor nem választhatja ezt az életmódot. És akármennyire is megházasodna egy férfi, ha nem tud eltartani egy családot, nem teheti ezt meg.
Persze az igazi probléma a gyerekvállalás. A hagyományos társadalmakban (de még a nyugatiakban is) az az uralkodó nézet, hogy szaporodni és sokasodni kell. Noha ez a bibliai parancs már nem igazán aktuális a túlnépesedés fényében, a legtöbb társadalom hallani sem akar arról, hogy zsugorodnia kéne. (Jó, a kínaiak meglépték, de az más kérdés, hogy milyen katasztrofális következményekhez vezetett az egyke-politika.)
A reprodukció fontos össztársadalmi kérdés, így mindenféle kultúra igyekszik meggyőzni a benne élőket arról, hogy a nőnek vágynia kell a gyerekre. A nő számára minden egyes gyerek sokkal nagyobb rizikó és energiabefektetés, egészségügyi kockázat, mint a férfi számára (aki sokszor teljesen ki is vonhatja magát mindenféle felelősség alól), tehát nyilvánvalóan a nőket kell meggyőzni. A nő akkor hajlandó gyereket vállalni, ha elhiszi, hogy neki ez a leghőbb vágya, illetve valamiért úgy érzi, hogy megéri, hogy kockáztasson. Azt nem nevezném szabad döntésnek, amikor a gyerektelenség súlyos következményekkel járhat (megvetés, kiközösítés, illegális abortusz miatti börtönbüntetés).
Érdekes egyébként, hogy mikor például apácákat kérdezgetnek a cölibátusról, soha nem merik firtatni, nem hiányzik-e nekik a szex, csakis azzal jönnek elő, hogy a család, értsd: a gyerekvállalás nem hiányzik-e nekik. Már a kérdésben ott van a nem is titkolt feltételezés, hogy egy nőnek mindig fontosabb, hogy saját gyereke legyen, mint az, hogy van-e szexualitás az életében. Pedig ez egyáltalán nem egyértelmű.
Aki ugyanakkor minden ellenszéllel dacolva eldöntötte, hogy nem akar gyereket, bármilyen okból is hozta meg ezt a döntést, az nagy valószínűséggel a házasságra is nemet mond. Bár már vannak házaspárok, amelyek tagjai közösen hoznak döntést a gyermektelenségről, sokszor előfordul, hogy amíg nincs gyerek vagy nincs meg a szándék a gyerekvállalásra, addig a házasságra sem kerül sor.
És ne feledkezzünk meg azokról, akik éppen azért maradnak szinglik, mert már van gyerekük: ha valaki egyedülállóként vállal gyereket (nyilván nőkről beszélek), akkor nagy valószínűséggel társtalanságra ítéli magát, mert sok férfi nem akarja más gyerekét felnevelni, illetve az ilyen nő a legszebb éveiben egyáltalán nem ér rá se ismerkedni, se nőként élni.
Ismerek néhány ilyen nőt: mivel mélységesen csalódtak a férfiakban (a gyerekük apjában és feltehetőleg másokban is), már nem is vágynak olyan társra, akivel megosztanák az életüket. Valahol ők is kényszerszinglik.
És kényszerszinglik mindazok, akik csak azért maradtak egyedül, mert nem találtak megfelelő partnert, pedig igazán szeretnének együtt élni valakivel. Persze azt nagyon nehéz megítélni, hogy ki szeretne tényleg partnert, ki az, aki csak alibiből randizik és ki az, aki még csak randizni is lusta, pedig elméletben kapcsolatra vágyik.
A szabad és alaposan átgondolt döntés alapján szingli életmódot választók vannak talán legkevesebben.
