Az idei karácsony nálunk a Mando és Baby Yoda jegyében telt. Már a tavalyi is, de mivel most aztán tényleg be voltunk zárva (nem rohantunk nagyszülőkhöz), a Star Wars mese megoldotta az ünnepi hangulatot. A Birodalom visszavág óta nem tetszett ennyire a réges-régi messzi galaxis...

Az illusztráció alkotója: Sydney Sabbota, University of Michigan (A kép forrása: Studybreaks.com)

Miközben néztem a sorozatot, nem tudtam nem gondolni arra, hogy nálunk Mando soha nem vehetné magához a kis Grogut (ez Baby Yoda igazi neve), aki olykor egy háziállat, olykor egy gyerek szerepét tölti be az életében... Mando (Din Djarin) tetőtől talpig páncélban flangáló lovag, na jó, fejvadász, de bizonyos tekintetben a középkori szerzetes lovagokra emlékeztet. Folyton böjtöl (mivel soha nem veheti le élőlény előtt a sisakját, csak akkor eszik, ha senki nem látja), sanyargatja magát (páncélban aludni nem lehet valami csodás), és minden jel szerint szüzességet is fogadott.

Ez utóbbi egyébként plusz fejtörést okozhatna begyöpösödött homofóboknak: Mando azért nem mutat érdeklődést a szerelem és a szex iránt, mert szerzetesi fogadalmat tett, vagy aszexuális? Esetleg meleg? És vajon az a tény, hogy Mando ember, Grogu pedig fogalmunk sincs milyen fajhoz tartozik, számítana egy örökbefogadási folyamat esetén?

Gondolom, sokan látták a sorozatot, de akinek teljesen kimaradt, annak a kedvéért zanzásítva elmesélem a lényeget kettejük szempontjából: Mando eredetileg azt vállalta, hogy elrabolja és megbízóinak adja át a kis lényt, nem törődve azzal, hogy mi lesz vele a jövőben), de ahogy meglátja a cuki lebegő bébihordozójában azonban meglágyul a szíve, és ahelyett, hogy jó pénzt keresne Grogun, inkább minden kockázatot vállalva megmenti. Attól fogva arra törekszik, hogy visszavigye a saját fajtájához. De addig is vállalja érte a felelősséget, gondoskodik róla, eteti, itatja, védelmezi. Vagyis apja helyett apja lesz.

Hozzá kell tennünk, a mandalóri erkölcsiség egyik meghatározó szabálya, hogy ha a szekta valamelyik tagja lelencet talál, akkor az ő felelőssége annak felnevelése vagy, ha lehetséges, a saját népéhez való visszajuttatása. Ez olyan szent küldetés, amit semmi nem írhat fölül. Persze elég hamar kiderül, hogy Mando is árva, a mandalóriak mentették meg egy ostrom kellős közepén, amelyben a szülei odavesztek – ezért vállalta az ő életmódjukat és vesz halálosan komolyan mindent, ami ezzel jár.

Számomra az egész űrmese lényege az a kapcsolat, ami kettejük, a botcsinálta apa és a beszélni nem tudó, látszólag egy kétéves gyerek szintjén álló, de nagy spirituális hatalommal rendelkező Grogu között kialakul. Az egyébként ötven éves kicsi (a nevét csak a második évad vége felé tudjuk meg, addig Din Djarinnak ő a kid, the little one) pontosan úgy viselkedik, mint egy végtelenül falánk és csetlő-botló gyerek. Folyton bajba sodorja magát, makacskodik, tönkretesz dolgokat az űrhajóban, egy egész sereg ízeltlábút hoz a társaság nyakára... Mando meg teszi a dolgát, lemészárolja az ízeltlábúakat, beugrik a bébihordozó után egy szörnyet tartalmazó tartályba, letakarítja a hupikék keksz kihányása után maradt mocskot a baba köpenyéről, és így tovább...

Persze, mondhatja bárki, ez csak egy mese. Nem kell komolyan venni, a gyereknevelés a valóságban nem ilyen. (Például nincs lebegő babahordozó, amire pedig elég nagy igény lenne). Viszont azt se feledjük el, hogy a mindenkori mesék egyik leggyakoribb motívuma a talált gyerek és a nevelőszülő kapcsolata. És ezeket a meséket mesélik évszázadok, sőt, évezredek óta a szülők, a nagyszülők vagy éppen a nevelőszülők, mostohák, nagynénik a gyerekeknek.

Az, hogy egy jószívű felnőtt védelmébe vesz egy árvát, hogy felelősséget vállal érte és attól kezdve édesgyermekeként védelmezi, ugyanolyan alap sztori, mint a gonosz mostoha vagy a nemtörődöm apa története. A meséink és mítoszaink tele vannak árvákkal és az ő hányattatásaikkal, illetve szerencséjükkel, ha jó helyre kerülnek. És olyan egyedülálló férfiakkal és nőkkel, akik gondjukat viselik.

A Mandalorian éppen azért olyan szívet melengető, mert minden ismerős belőle. A szörnyek elleni küzdelmek, a western elemek, a lovagi páncélok, az extrém hátasállatok, a varázslók (ezek lennének a jedik), meg a lelencgyerekek. Nem tudom, készültek-e már tanulmányok erről, de az egész Star Wars fő motívuma tulajdonképpen az apahiány, illetve az apakeresés... Valami beakadhatott Lucasnál, azt hiszem... Már Darth Vader (Anakin Skywalker) története úgy kezdődik, hogy nincs apja és kétségbeesetten vágyik egy férfi figyelmére, aki betölthetné az űrt az életében. A fia, Luke rokonoknál nő fel, abban a tudatban, hogy a szülei meghaltak (bár az anyjáról nem igazán esik szó). Hogy aztán a Han Solo – Kylo Ren-féle totálisan félresiklott kapcsolatról és Kylo Ren nagyapa-imádatáról már ne is beszéljünk...

Elég az hozzá, hogy a Mandalorian gyönyörű mesét varázsolt a magányos farkas és a talált gyermek motívumára, akik megszelídítik egymást... Jó lenne, ha azok is látnák, akik szerint az apa férfi, az anya nő – pedig lehet robot is.

Boldog Új Évet!