Mi tehet boldoggá? Mitől érezzük azt, hogy végre hátradőlhetünk, mert elértük a célunkat? Van-e ilyen egyáltalán az életben? Jó-e, ha elérjük a céljainkat, illetve képesek vagyunk-e olyan célokat kitűzni, amelyekért érdemes küzdeni? És vajon mindenáron érdemes-e a cél felé haladnunk?
Mostanában a Túladagolt boldogság című könyvet olvasom. Nagyjából arról szól, hogy a szerző meglátása szerint az eltúlzott optimizmus és sikerorientáltság csak boldogtalanabbá tesz, míg az, ha elfogadjuk saját korlátainkat, kudarcainkat és megtanulunk együtt élni a frusztrációval, hosszú távon sokkal elégedettebb emberekké változtathat bennünket.
Oliver Burkeman szerint az emberek többsége kétségbeesetten keresi a bizonyosságot, a biztos pontokat, a stabilitást. Mondhatjuk úgy is, hogy kell a szilárd talaj a lábunk alá, de állandóan azt tapasztaljuk, hogy valaki vagy valami kihúzza a lábunk alól ezt a talajt. Most például a járvány – durvább talajvesztést jelent, mint az utóbbi időben bármi. Nem tudjuk, mit remélhetünk, mit várhatunk, felértékelődnek azok a dolgok, amelyekbe belekapaszkodhatunk.
Magánéletünkben a család, a barátok, a párkapcsolat adhatja a stabilitást, legalábbis ebben a hitben ringatjuk magunkat. Pedig egyikben sincs igazi állandóság. Folyamatos változásban vannak. Ahogy telnek az évek, úgy változnak a családban betöltött szerepeink, noha sokszor úgy tűnik, a végtelenségig ismételjük ugyanazokat a jeleneteket: aztán egyszer csak eltűnik egy generáció, és egy újabb jön létre.
A barátságok megkopnak, egyesekkel összeveszünk, mások csak elmaradoznak, külföldre költöznek, de lehet, hogy csak más az élethelyzetük, és már nincs időnk egymásra. (Aztán vannak barátságok, amelyek annak ellenére fennmaradnak, hogy már egyik fél sem tud mit kezdeni a másikkal, de egy baráttal mégsem lehet csak úgy szakítani.)
Sokan mondják, hogy a szerelmek jönnek-mennek, de a barátok maradnak. Hát, nem. Korántsem biztos, hogy maradnak. Minden állandónak hitt kapcsolatunk változik. És ezt nehezen viseljük. Főleg akkor, ha minden más is mozgásban van, a társadalmi körülmények, a politikai viszonyok, az anyagi helyzetünk... Mintha futóhomokra próbálnánk házat építeni...
És ott a párkapcsolat. Vagy éppen annak hiánya. Rengetegen hiszik még ma is, 50% feletti válási ráták ellenére, hogy a házasság révbe érés. De legalábbis fontos előrelépés a korábbiakhoz képest. És sokan éppen azért döntenek a házasság mellett, mert már nem bírják elviselni, hogy folytatódjék a szingliség fázisa. Amelyet átmenetinek tekintenek. Nincsenek ugyan meggyőződve arról, hogy a megfelelő emberrel kötnek házasságot, hogy egyáltalán van értelme az egész kapcsolatnak, de mivel elhitették velük, hogy egy évezredes intézmény bizonyos dolgokra megoldás, meglépik.
Egyszerűen csak le akarják rázni magukról a kételyt, a döntésképtelenséget, nem akarják látni a családtagjaikon, hogy jaj, mikor kötik már be a fejét, mikor kezd el élni... Végre hoznak egy fontos döntést, egy az egész további életükre kiható döntést, leginkább azért, hogy hozzanak valamilyen döntést. Mert a bizonytalanság elviselhetetlen. Nem akarunk Schrödinger macskája lenni, nem akarjuk zárva tartani a dobozt.
Még ha tudjuk is, hogy a döntésünk a korábbi problémák mellé újakat hoz, amelyek lehetőség szerint még nagyobbak és nyomasztóbbak lesznek, legalább nem ugyanazok a problémák nyomasztanak majd, mint szingliként. Nem kell például párt keresnünk, fel vagyunk mentve randizásból. Új szereplők lépnek színpadra, ami a haladás illúzióját nyújtja. És persze simán lehet, hogy tényleg így tudunk csak fejlődni, pozitív irányba változni. Vagy nem...
