A klasszikus elképzelés azt diktálja, hogy akit szeretünk, és akivel együtt akarunk maradni, azzal előbb-utóbb egy fedél alá kell költöznünk. Össze kell bútoroznunk, fel kell adnunk a függetlenségünket. A jóléti társadalmak megjelenése előtt nem volt általános, hogy emberek sokasága egyedül éljen: csakis a tehetősebbek engedhették meg maguknak az önálló lakást. Még a legényemberek és a kisasszonyok is valakivel éltek, vagy az eredeti családjukkal, vagy egy bérelt szobában, társbérletben, és így tovább.
Nem azért volt ez így, mert az emberek jobban érezték magukat kis helyen összezsúfolódva, de nem volt választásuk, így aztán elviselték a körülményeket. Ha valaki gazdagabb volt, és özvegy vagy egyedülálló, akkor meg azért nem élt egyedül, mert cselédet (társalkodónőt, szakácsot, kocsist, stb.) tartott, vagyis igazi egyszemélyes háztartás nem igazán létezett.
Ezért annyira különös, hogy manapság az egyszemélyes háztartások száma egyre csak nő: mert egy jövedelemből is simán fenn lehet tartani egy lakást (főleg nyugaton), és a nők már nem kényszerülnek kompromisszumokra csak azért, hogy gyerekük lehessen vagy tisztességesnek tartsák őket. Nem kell közösségi erőfeszítés se a főzéshez, se a mosáshoz, se semmilyen más munkához, tehát nem kényszerülünk összefogni, sőt, a járvány óta orrba-szájba inkább azt kapjuk, hogy tartsunk távolságot – így a már úgyis létező széttagoltság egyre hangsúlyosabbá vált.
Mindenesetre kiderült, hogy az emberiség egy része nem is szereti annyira az akolmeleget, mint ahogy korábban sejteni lehetett, és a technológia áldásai mellett sokkal élvezhetőbbé vált az egyedüllét.
De ha szingliből valaki hirtelen partnerrel rendelkezővé válik, attól még nem biztos, hogy jól teszi, ha össze is költözik az illetővel. Ahogy már korábban is láttuk, a Living Apart Together (LAT) jelensége egyre gyakoribb, Sharon Hyman, a téma kutatója még egy szót is kitalált erre az élethelyzetre: apartners-nek nevezi azokat, akik romantikus/szexuális kapcsolatban állnak egymással, de hosszú távon külön élnek. (Nem azért, mert a munkájuk vagy bármilyen külső körülmény elválasztja őket, hanem azért, mert így akarják.) Persze ahogy minden másban, a magány iránti vágyban is nagy különbségek lehetnek két ember között, még akkor is, ha egy párt alkotnak.
Egy német kutatócsoport Birk Hagemayer és kollégái 548 párt kérdeztek annak érdekében, hogy megtudják, kik hajlamosabbak külön élni, és milyen indíttatásból. A megkérdezettek közül a felmérés kezdetén 332 pár együtt élt, 216 pedig együtt. 42%-uk volt házas és 62%-uknak volt legalább egy gyermeke. A legfiatalabb résztvevő 18, a legidősebb 73 éves volt (átlagéletkor: 40 év), a kapcsolatok hossza pedig az egy hónapostól az 53 esztendő óta tartóig terjedt (átlag: 11 év).
Alapvetően az derült ki a felmérésből, hogy azok a párok éltek inkább külön, amelyeknél a nőnek volt több igénye az egyedüllétre és ő szorgalmazta a LAT-ot, míg ahol a férfiak akarták volna igazán, a nők nem mentek bele: az ilyen kapcsolatokban élők sokkal több konfliktust éltek meg, mint bármely más pár. A többi esetben azonban a különélő pároknál volt több a konfliktus.
Az is kiderült, hogy a legtöbb különélő pár a negyvenes éveiben járt vagy annál idősebb volt, ami persze azzal is magyarázható, hogy ha vannak gyerekek, akkor ilyenkorra már kirepülnek általában, így csak miattuk nem kell együtt maradni. De az is benne lehet a pakliban, hogy sokaknak ennyi időre van szükségük ahhoz, hogy megértsék, mennyire nem érdemes a társadalmi elvárásoknak megfelelően élni csak azért, hogy ne érje szó a ház elejét. Végre maguknak is bevallják, mire vágynak igazán és tenni mernek érte. Persze az se utolsó szempont, hogy ennyi idős korra szokott lenni az embernek olyan egzisztenciája, hogy megengedheti magának a külön lakást, míg korábban a költségmegoszlás miatt talán muszáj együtt élni másokkal. (Még szingliként is sokan kényszerülnek társbérletbe.)
Olyan pár is akadt a felmérésben, amelynek tagjai szakítottak, mert annyira egymás idegeire mentek, majd ráébredtek, hogy szeretik egymást, csak egy fedél alatt nem bírják, így mindkettejüknek jobb, ha külön lakásban élnek.
A szingli életmódnak kétségkívül rengeteg előnye van: senkihez nem kell alkalmazkodni, élhetünk a magunk ritmusában, annyi időt tölthetünk egyedül, munkával, kedvteléssel, pihenéssel, amennyit csak akarunk. Nem kritizál senki, ha éppen mások a prioritásaink, mint a partnerünknek – mondjuk szeretünk későn lefeküdni, vagy éppen hajnalban kelni, éjszaka dolgozni, vagy egész nap tévét nézni, ha épp kivettünk egy szabadnapot.
Ha pedig társaságra vágyunk, átmehetünk egymáshoz vendégségbe, és nem elhanyagolható szempont, hogy vendégségben az ember mindig sokkal inkább összeszedi magát, mint otthon: kiöltözik, rendesen viselkedik, minden figyelmét a vendéglátójának szenteli. A kapcsolat az együtt töltött időben intenzívebb lesz, amikor pedig ismét elválnak, elkezdhetnek egymásnak hiányozni.
