Szegény, sosem ment férjhez – szoktuk hallani a mondatot. És elképzeljük azt a rettenetes magányt, ami a vénkisasszony tantinak jutott. Ilyenkor még azt is hozzáképzeljük, hogy soha nem is szerette egyetlen férfi sem, nem volt szexuális élete és biztos borzasztóan bánja, hogy nem született gyereke. Így nem lesz, aki rányissa az ajtót, aki meglátogassa a kórházban, aki felhívja, hogy megkérdezze, mi újság.

Pedig az a puszta tény, hogy valaki nem ment férjhez, még semmit nem jelent. Egyrészt sokaknak így is van gyerekük. Másrészt, akinek nincs, azok sokszor nem is akartak férjhez menni. Lehet, hogy talán így is volt egy vagy akár több férfi az életükben, csak mi nem tudunk róluk, lehet, hogy leszbikusok és a legkedvesebb barátnőjük a szerelmük, de erről sem tudunk.

Sokaknak vannak unokahúgaik és -öccseik, vagy más fiatal szeretteik, sokan más jellegű kapcsolatokat ápolnak. Lehet, hogy nem magányosak, bár egyedül élnek. (Érdekes módon az agglegényeket nem szokták annyira lesajnálni, mint a nőket, de erről már többször beszéltünk.)

Ahogy a szingliség nem szomorú és sivár valóság, úgy a család sem feltétlenül a pozitív közösségi élmények paradicsoma. Hányan élnek úgy egy fedél alatt, hogy elhidegültek a partnerüktől, de már arra is képtelenek, hogy kilépjenek egy zombi kapcsolatból, mert el se tudják képzelni, hogy egyedül boldoguljanak?A horror vacui – az ürességről való félelem fog el sok embert arra a gondolatra, hogy hazamegy és nem várja őt senki. (Pedig egy kedves kutya vagy macska megoldja ezt a dilemmát.)

Annak ellenére keressük a házasság intézményében a biztonságot és állandóságot, hogy tudjuk: körülbelül a felük válással, a másik részük meg özvegységgel végződik. Tehát ha a kései éveket nézzük, akkor nagyon valószínű, hogy az is egyedül marad, akinek valaha volt felesége/férje. Viszont, ha egy házasság után marad egyedül, akkor sokkal kevésbé fog tudni ehhez a helyzethez alkalmazkodni, mint egy olyan ember, aki egész életében nagyjából csak magára számíthatott.

Ami a gyerekeket, unokákat illeti, persze, nagy öröm, ha körülvesznek, de egyrészt a családi kapcsolatok is sikerülhetnek pocsékul, másrészt még akkor is egyedül maradhatunk, ha felneveltünk két-három gyereket: elég, ha másik országba költöznek, és csak negyed, fél évente találkozunk velük. Tudjuk ugyan, hogy ott vannak, de ez a magányunkon nem sokat enyhít.

Debora Carr és Rebecca L. Utz amerikai kutatók egy felmérés alapján arra a következtetésre jutottak, hogy negyven év felett az „örök szinglik” fokozatosan egyre elégedettebbek lesznek, míg a partnerrel élőkről ezt nem volt ennyire egyértelműen megállapítható. A szinglik pozitív tendenciájával szemben a házasok inkább negatív tendenciát mutatnak: ahogy telik az idő, egyre elégedetlenebbek.

Van viszont egy összetevő, amely az egész életükben szinglik számára valóban negatív: nagyobb az esélyük arra, hogy szegénységben töltsék az idős korukat, mint azok, akiknek van partnerük és gyerekeik. Ez még az USA-ban is így van, hát még KK-Európában. Az egyedülálló anyagilag csak önmagára számíthat, kivéve persze, ha nagyobb vagyont örököl, de ez a többségre nem igaz.

Nyilvánvaló, hogy az egyszemélyes háztartások kevésbé gazdaságosak és egy jövedelemből nehezebb megélni, mint kettőből. Sok állami támogatás csak a családosok számára elérhető (még élettársi kapcsolatban sem), és persze ott a gyerekek kérdése is. Ha messze nem is minden gyerek segíti a szüleit anyagilag (vagy egyéb módon), azért mindig ott a lehetőség, hogy ha nagy baj van, hozzájuk forduljunk.

Ugyanakkor az, aki korábbi éveiben okosan gazdálkodik a bevételeivel, nagy eséllyel takaríthat meg annyit, hogy ne legyenek problémái, hiszen a gyermekesek legalább húsz évig sokkal nagyobb kiadásokat kénytelenek finanszírozni, mint az egyedülállók. Sokan persze még mindig úgy gondolják, hogy a gyerek befektetés, bár ezt nem szép dolog hangoztatni... Mindenesetre, aki nem számíthat az utódaira, annak aktív éveiben kell odafigyelnie az öngondoskodásra.

Nem csupán az anyagi öngondoskodás fontos, hanem az érzelmi is: az egyedülállók számára elengedhetetlen, hogy legyen körülöttük olyan baráti háló, amely baj esetén megfogja őket. És ebben a nők általában nagyon ügyesek. Ezért is tapasztalható, hogy jobban viselik az egyedüllétet, hiszen igazából nincsenek is egyedül. (A fent említett háziállatok is jó bázist teremthetnek a barátkozáshoz, arról nem is beszélve, hogy mennyire egészséges, ha az embernek muszáj kimozdulnia, mozognia, friss levegőt szívnia.)

Az örök szinglik tehát egyáltalán nem szerencsétlenek és sajnálatraméltók, ráadásul egyre többen és többen lesznek, ha nem következik be valami váratlan fordulat. 2016-ban az USA-ban a 65 év felettiek csak 5%-a volt örök szingli, egy 2007-es tanulmány azonban azt vetíti előre, hogy 2060-ra már 11%-ra lesz ez igaz. Sőt, bizonyos népcsoportok esetében akár 25%-ra is. Egy 2014-es becslés (Pew Report) még messzebb megy: szerintük mikor a mai huszonévesek elérik az ötvenet, már 25%-uk lesz örök szingli. Persze 50 fölött is lehet még első házasságot kötni, de csak kevesen élnek ezzel a lehetőséggel.

Nem ijesztő dolog tehát az élethosszig tartó szingliség, de persze ha valaki másra vágyik, akkor elkeserítheti az idő múlása. Mindenesetre mumust nem kell csinálni a kérdésből.