A Pán Péter szindróma árnyalatai

Megszokott problémafelvetés manapság, hogy a fiatalok nem képesek elköteleződni. Nem akarnak lehorgonyozni senkinél. Nem akarnak felelősséget vállalni. Hűséget ígérni, házasodni, családot alapítani. Sőt, még elköltözni sem. Mintha nem szeretnének felnőni. Csak élnek bele a világba és maradnak a mamahotel vendégei, mert ez a legkevésbé kockázatos. 

Az egyszer használatos érzelmek és kapcsolatok kora

Ha elköteleződnek, akkor meg az első nehézség láttán meghátrálnak. Nem megjavítják, hanem kidobják a kapcsolatot. És mindjárt egy másikkal próbálkoznak, hátha az bejön. De egyik se jön be, mert a hozzáállásuk hibás. Mert nem dolgoznak a kapcsolaton, nem kötnek kompromisszumokat és önzők. Türelmetlenek, mindent azonnal akarnak, nem tanulták meg, mi az igazi élet. 

De miért is annyira fontos elköteleződni? Miért kellene mindenkinek megkötnie magát? Miért azt tekintik éretlen személyiségnek, aki nem ugrik bele egy beláthatatlan következményekkel járó szerződésbe? Hiszen mindenféle elköteleződés, anyagi, érzelmi, szexuális kötöttség millió olyan kockázattal jár. Csupa olyasmit vállalunk, amit nem láthatunk előre. Fogalmunk sincs róla, mi vár ránk. Mégis, miért vállalnának kockázatot a fiatalok, ha nincs kedvük hozzá? Ha éppen azt látják, hogy az idősebb generáció tagjai közül szinte mindenki megbánta, hogy pont olyan kompromisszumokra kényszerült, amilyenekre?

Jogos-e vádolni a fiatalokat, csak azért, mert esetleg több eszük van, mint nekünk volt? Vagy kevésbé hagyják magukat bedarálni, mikor sokszor semmi kilátásuk nincs se elég pénzre, se önálló lakásra? Mikor a világ bizonytalan és bonyolult? Mikor már nem csak őket, de a lehetséges partnereket sem köti a szokásjog vagy az anyagi kényszer? Mikor először a történelemben senkit nem lehet hozzáerőltetni valakihez? Mikor már urambocsá azt is ki lehet mondani, hogy köszönöm, de én nem akarok gyereket?

Mennyire jogos a vád, hogy a fiatalok nem akarnak felnőni?

Biztos ilyenek is akadnak. Meg olyanok is, akik éppen azzal bizonyítják felnőttségüket, hogy nem ugranak bele könnyelműen házasságba és gyerekvállalásba. Meg olyanok, akiknek fontos, hogy saját egzisztenciát építsenek, és ha egyszer gyereket vállalnak, ne maradjanak túszok a saját kapcsolatukban anyagi okok miatt.

Arra hivatkozni, hogy régebben a házasságok azért voltak tartósabbak, mert a résztvevők megjavították, ami elromlott, egész egyszerűen hazugság. A legritkább esetben beszéltek meg bármit is. Együtt maradtak, mert ez volt a hagyomány. Mert egyedül életképtelenek lettek volna. Vagy így érezték. Megözvegyülve azért általában mégis megoldották valahogy. De elválni szégyen volt. Ők pedig hozzászoktak a szarhoz. Beléjük verték, hogy az élet szenvedés és ez így van jól. Egy frászt javították meg, ami nem működött. Inkább betegek lettek és túl hamar meghaltak. Vagy egy idegen mellett élték le az életüket úgy, hogy 20-30 évig érdemi mondanivalójuk se volt egymás számára. (Tisztelet a kivételnek.)

Legtöbbször nem átgondolt választásról volt szó. Nem két olyan emberről, akik jól ismerik egymást. Csak sodródtak. A fogamzásgátlás kezdetleges volt és ha a nők teherbe estek a tisztességesebb fiúk máris oltár elé álltak. Nem kellett, hogy bármi közös legyen bennük. Nem beszéltek az érzelmeikről. A szexről. Bármiről, ami lényeges lett volna. Leginkább robotpilóta üzemmódban működtek. Dolgozni, kuporgatni, nyakon vágni a gyereket. Házat építeni, kocsit venni. Betegeskedni, ápolni, meghalni.

A szabadon döntés illúziója is lehet csak egy érzelmi pajzs

Szó sincs róla, hogy ne szenvedtek volna ettől. Hogy ne lett volna félrelépés. Hogy ne drámáztak volna. Nem érdemes lehazudni a giccses csillagokat az égről. A kapcsolatok egy grammal se voltak élhetőbbek. Nem szerették jobban egymást, Nem azért tartottak ki, mert olyan jó emberek voltak. Főleg nem azért, mert dolgoztak a kapcsolaton. 

Még a mai negyvenesek, ötvenesek nagy része is azért házasodott, mert úgy érezte, hogy ez természet rendje. Nyugaton már a háború után született generáció tagjai is tudatosabb döntéseket hoztak. Aki úgy érzi, hogy neki a szingli lét megfelelő, azt elfogadják olyannak, amilyen. Nem keltenek benne lelkifurdalást, amiért nem reprodukálja önmagát. Vagy nem akar bárkinek is különösebb ünneplés keretein belül betarthatatlan ígéreteket tenni. Vagy úgy szeretne kapcsolódni valakihez, hogy nem költözik vele össze. Nem köti az állam orrára, hogy neki van partnere. Mert ehhez igazából senkinek semmi köze. 

A valódi probléma inkább az, hogy ha egy generáció tagjai nem mernek szeretni. Vagy elrejtik az érzéseiket, mert gyengeségnek hat, ha feltárják őket. Nem az elköteleződés a kulcskérdés, hanem a szeretet. És a szeretet nagylelkűsége. Önzetlensége. A játszmák, számonkérések elhagyása. 

De azt sem hiszem, hogy a Z nemzedék kevésbé képes szeretni, mint a szüleik, nagyszüleik. Persze, nagyszerű dolog a fiatalokat szidni és azon sopánkodni, hogy ők mennyire el vannak cseszve, bezzeg mi fasza gyerekek voltunk az ő idejükben. Mások voltunk. De nem jobbak. És bőven ismerek felelősségteljes, szeretni tudó, kedves huszonéveseket is.

Talán abba kéne hagyni a régi normák erőltetését. És belátni, hogy ez egy más világ. Más szabályokkal. Más lehetőségekkel. Más kapcsolati formákkal és igényekkel. Nem kell erőltetni semmiféle elköteleződést. Hagyjuk rájuk, hogyan akarják alakítani a sorsukat.