Nem egy szinglit ismerek, akit elsősorban az tart vissza a társkereséstől, hogy nem akar klasszikus párkapcsolatot. Vagyis nem akarja végigjárni azt az utat, amely egy olyan életformába torkollik, amelyre ő nincs felkészülve, vagy amelyből már kiábrándult. Lehet az ilyen embert kötelékfóbiásnak is nevezni – hiszen mindenképpen ellenáll a „komoly” elköteleződésnek, de mivel nem hiszi, hogy lehet ezt másképp is, egyedül marad.

Aki nem tartós, perspektívával rendelkező és monogám kapcsolatot szeretne, arra sokan gyanakodva tekintenek. Ha tartóst szeretne ugyan, de nem szigorúan monogámot, vagy nem olyat, amelyben minden közös, és rengeteg projekt mentén szerveződik az élet, akkor már probléma van vele. Létezik egyfajta kapcsolati idea, egy elmélet (Sternberg háromszög-elmélete), amelyhez képest igyekszünk meghatározni magunkat, és ha a klasszikus elköteleződés-szenvedély-intimitás szentháromságából hiányzik valami, akkor már nem tekintjük az adott viszonyulást jónak, működőképesnek.

Pedig ez a szentháromság a lehető legkisebb valószínűséggel tartható fenn évekig, hogy évtizedekről már ne is beszéljünk. Az viszont sokkal kisebb zavart okoz a fejekben, ha nincs szenvedély (ugyan, az elmúlik hamar, szóval minek is), vagy nem valódi az intimitás, mert a házasságnak, tartós kapcsolatnak úgyse az a lényege... Hanem a kötés. Az odaláncolás, a kisajátítás.

Egy ember mellett lehorgonyozni, akár megvalósul a másik két fontos összetevő, akár nem, sokak számára valóságos életcél. Nem baj, ha a beszélgetés döcög, nem ugyanazon dolgok iránt érdeklődünk, nem baj, ha hamar unalmassá válik a szex, csak legyen meg a jegygyűrű, a közös lakás, a kocsi, esetleg a gyerek. Aki meg mindezt nem szeretné, az fóbiás.

Nem nehéz fóbiásnak lenni, ha a párkapcsolat definíció szerint egyet jelent az önfeladással, önfeláldozással, korlátozások özönével. Nyilván léteznek olyanok, akik egyszerűen irtóznak attól, hogy túl közel engedjenek embereket magukhoz, még ha az a szerelmesük is, mert túl sokszor csalódtak már a múltban és tudják, milyen, ha rábízzák a titkaikat egy másik emberre. És vannak olyanok, akik viszont kényszeresen oda akarják magukhoz láncolni a partnerüket, a lehető legtöbb időt akarják vele tölteni, és igyekeznek elmarni tőle minden barátot, rokont, esetleges korábbi partnert, még a gyerekeit is.

A legritkább az olyan ember, aki képes elköteleződni, de nem akarja foglyul ejteni a másikat és nem akar tőle menekülni sem. Akivel azért van együtt a partnere, mert annyira jó vele lenni, mindenféle kényszer nélkül. Akivel nem válik unalmassá a szex sem, és akivel meg lehet élni a valódi intimitást. De ahhoz, hogy valaki ilyen embert találjon, vagyis ahhoz, hogy felfedezze, hogy ilyen embert talált, neki magának is rendelkeznie kell a kényszermentes, szabad döntések sokaságán alapuló kapcsolódás képességével.

Ezek a képességek gyakran csak hosszú érési folyamat eredményeképp alakulnak ki, talán addigra, mire már túl vagyunk pár rosszul sikerült párkapcsolaton. Vagyis kénytelenek vagyunk hibázni, szenvedni, elemezni a hibáinkat és elbukni ahhoz, hogy ráérezzünk, mit kellene másképp csinálnunk. És akkor még mindig nem biztos, hogy hasonló felfogású partnerre találunk, akivel ki lehet lépni a megláncolás-menekülés örök körforgásából.

Vagyis igen, hiba a mi készülékünkben is van, de úgy általánosságban hibás az egész rendszer is, amely szinte lehetetlenséget vetít elénk. Már főleg abban a tekintetben, hogy ahelyett, hogy egyenrangú alternatív kapcsolati formák között választhatnánk, valamiféle hiedelmek mentén szeretnénk megfelelni az ideálisnak gondolt képnek. Vagy éppen egyáltalán nem szeretnénk neki megfelelni, csak azt nem tudjuk, hogy akkor helyette mit is akarjunk. A meglévő elutasítása nem oldja meg a problémát, akkor még mindig az alapértelmezett program a meghatározó, ha csak azt tudjuk, hogy belőle nem kérünk.