Sokan hiszik, hogy azok, akik nem vállalnak gyereket, az életük valamely pontján meg fogják bánni ezt a döntésüket. Lehet, hogy csak idős korukban, mikor nem lesz kihez szólniuk. Lehet, hogy előbb. De rengeteg ember meg van róla győződve, hogy a teljességhez elengedhetetlen, hogy gyerekünk szülessen. Főleg az a hiedelem tartja magát nagyon erősen, hogy a nők biológiai órája folyamatosan ketyeg és olyan nincs, hogy valaki TÉNYLEG ne akarjon gyereket.
De, van. Nem is kevés olyan ember létezik, aki egyszerűen nem vágyik gyerekre. Vagy azért, mert a saját gyerekkora olyan ijesztő volt, hogy attól fél, nem lenne elég jó szülő, vagy azért, mert más dolgok érdeklik és ha családja lenne, azokkal nem tudna foglalkozni, vagy, mert meggyőződése, hogy ebbe a világba nem érdemes gyereket nemzeni, mert úgyis túl sokan vagyunk a Földön, a jövő egyre bizonytalanabb és az emberi lény a legnagyobb környezetszennyező... Van, aki vallási okokból nem vállal gyereket, illetve a szellemi anyaságban és apaságban hisz.
Sokféle indok létezik, de mikor azt firtatjuk, hogy valaki miért NEM akar gyereket, akkor nem ártana elsősorban arra rákérdezni, hogy olyan sokan miért akarnak? Épp a kamasz fiam szegezte nekem nemrégiben a kérdést, mikor erről volt szó: én vajon miért akartam gyereket? Nem inkább azt kellene tisztáznunk, miért döntünk egy új élet létrehozásáról? Már, ha egyáltalán döntöttünk róla és nem a véletlen műve volt, nem akaratunk ellenére fogant meg az a magzat.
Rengeteg olyan ember van, aki semmiféle épkézláb választ nem tudna adni arra, hogy miért kellett neki gyerek. Mivel sokszor nem is tudjuk. Mert így szokás? Másnak is van, nekünk is legyen? Ne velünk érjen véget a család? Legyen, aki mindig és feltétel nélkül szeret bennünket? Legyen, aki gondoskodik majd rólunk, ha megvénülünk? Legyen, aki összetartsa a pocsék házasságunkat? Legyen, aki értelmet ad egyébként céltalan életünknek? Legyen, akinek parancsolgathatunk? Aki felett istenként uralkodhatunk? Akit kiszolgálhatunk? Aki majd megment? Aki megvalósítja az álmainkat? Aki helyettünk is él?
Ha azt mondjuk a tudatosan gyermekteleneknek, hogy majd úgyis megbánják, ők ugyan nem mondhatják nekünk, hogy de mi is? Mi is megbánjuk, hogy lett gyerekünk, mikor kiderül, hogy semmi sem úgy sikerül a nevelésükben, ahogy elképzeltük... Vagy, hogy elmennek külföldre és ugyanolyan magányosak maradunk, mint a szingli barátaink? Vagy, hogy kiderül, nem akarnak törődni velünk, mert épp elég gondjuk-bajuk van a saját utódaikkal?
A gyerekeseket ugyanúgy nem védi semmi az elmagányosodástól, a csalódottságtól, mint gyermektelen társaikat. Ahogy a házasok sem számíthatnak biztosan arra, hogy lesz majd kinek a kezét fogni, ha elérik az idős kort. Nincsenek garanciák, nincsenek tuti forgatókönyvek. Se a házasság, se az anyaság/apaság nem tesz boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá, teljesebbé. Vagyis: azzá tehet, de ugyanennyi az esélye annak is, hogy ez mégsem jön össze. És sokszor nem is azon múlik, mi magunk mennyire erőlködünk, mennyi energiát fektetünk bele.
De térjünk vissza a gyermeket nem vállalókra. Már az is diszkrimináció, hogy őket csak fosztóképzővel tudjuk meghatározni. Nem vagyunk képesek úgy hivatkozni rájuk, hogy a nem létező gyermeket ne tennénk bele a szóba. Már eleve elítélő módon fogalmazunk, és úgy teszünk, mintha valami homogén csoportról lenne szó. Ami persze nonszensz.
Ahogy az is, hogy egyszer majd megbánják. Persze nem kizárt, hogy akad pár ember, aki megbánja, egyelőre én ilyennel még nem találkoztam. Akadnak tudatosan utód nélküli barátaim, sőt, rokonaim is, de még egyiküktől sem hallottam, hogy jaj, most már másképp csinálnám... Olyanokat is ismerek persze, akik szerettek volna gyereket, de mikor nem jött össze, elfogadták a dolgot és nem hadakoztak ellene, berendezkedtek az életükben így... De olyanok is vannak a környezetemben, akik deklaráltan és hosszas mérlegelés után döntöttek úgy, hogy meg se próbálkoznak a gyerekprojekttel.
Mikor sokan azt hajtogatják, hogy a végén majd megbánja mindenki, aki így döntött, durván megsértik azokat, akik pontosan tudják, miért döntöttek. A saját életüket, érzelmeiket, vágyaikat ők ismerik legjobban, nincs jogunk rájuk erőltetni a mi elképzeléseinket.
Arról nem is beszélve, hogy sokan épp azt bánják meg, hogy lett gyerekük. Erről persze tabu beszélni, mert milyen anya/apa az, aki hangosan kimondja, hogy rosszul döntött, amikor szülővé lett? Hogy alkalmatlannak érzi magát, illetve vágyik arra a képzeletbeli jobb életre, amelyet akkor élhetett volna (talán), ha nem szül/nemz utódot?
Bármennyire is nyilvánvaló, hogy csomó ember tette volna jobban, ha fogamzásgátlót alkalmaz, a legtöbben szörnyetegnek néznék azt, aki kimondja: tévedett, elrontotta az életét, bánja az egészet. Hiszen egy már létező gyerekkel szemben, aki nem tehet semmiről és akit kötelességünk szeretni (más kérdés, lehet-e a szeretet kötelesség), aljasság, ha beismerjük, hogy a létezése így utólag nem kívánatos. De ettől ez még létező jelenség.
Csak remélhetjük, hogy a legtöbb szülő nem így érez és képes szeretni, sőt, jól szeretni a gyerekét. De ahogy Popper Péter is többször hangsúlyozta, hazugság, hogy minden anya szereti a gyerekét és minden szülő jót akar neki. Bárcsak így lenne. De nyilvánvaló, hogy ez nem egyéb, mint önnyugtató mantra. Vagyis mielőtt a gyermekteleneket ekéznénk, ismerjük el, hogy semmivel nem vagyunk bölcsebbek náluk. Se jobb emberek, se önzetlenebbek, se semmilyenebbek.
Arról nem is beszélve, mennyi jót tehetnek a gyerekeinkkel azok, akik nagybácsiként, nagynéniként, vagy bármely más szerepben segítenek sokszor teljesen önzetlenül... Becsüljük meg őket és örüljünk nekik!