Az utóbbi időben ijesztően sok embertől hallom, hogy készül bezárni a boltot. Lehúzni a redőnyt. Visszavonul. Ő már nem kell senkinek, minek erőlködni? Ennyi idősen? Ennyi pénzzel? Ilyen körülmények között? Ugyan már, késő... Legjobb, ha egyéb hobbik után nézünk, takarítunk, golfozunk vagy horgászunk, de a szex és a szerelem nem nekünk való.

Egyesek már negyven éves koruk körül eljutnak erre a pontra, már akkor úgy érzik, hogy jobban teszik, ha visszavonulnak, mivel nem lesznek fiatalabbak és biztos rohamosan csökken azoknak a száma, akik őszinte érdeklődést mutatnának irántuk. Legyen szó szinglikről, elváltakról vagy házasságon belül elmagányosodott emberekről, rengetegen vannak, akik feladják a küzdelmet.

Biztos, hogy ehhez az olyan negatív, sértegető jellegű közbeszéd is hozzájárul, amellyel nap mint nap szembesülünk, főleg a nők... Ha már nem húszéves, feszes seggű, vékony, hamvas és még sorolhatnám, főleg, ha még gyerekeket is szült, akkor nem kell. Pedig nagyon is kell, nagyon is vannak esélyei, olykor azok is kívánják, akik rondán beszélnek a testéről (nem konkrétan az ő testéről, hanem egy bizonyos korosztályt, családi helyzetet, testalkatot szidalmaznak), csak akkora bennük a kisebbségi érzés, hogy mások ócsárlásával próbálnak menőnek tűnni.

Ahelyett, hogy lesajnálnánk a nem tökéletes testű, nem hamvasan fiatal, nem lehengerlően csinos embereket, megláthatnánk bennük a vonzót. Sokszor egyébként épp azok mondanak le magukról, akik korábban a tökéletesség és a fiatalság bűvöletében éltek. Azt szokták meg, hogy körülrajongják őket, könnyű sikereket aratnak, és mikor érzik, hogy saját korábbi előítéleteiknek már nem tudnak megfelelni, összezuhannak.

Ha pedig ők maguk bezárták a boltot, vagy készülnek bezárni, úgy érzik, a környezetüket is meg kell győzniük arról, hogy itt az ideje „megkomolyodni”, ne tegyünk magunkat nevetségessé azzal, hogy még társat keresünk vagy éppen szexuális életet élünk... Van, aki egyenest ízléstelennek tartja, ha két negyven feletti ember még nyilvánosan kimutatja egymás iránti vonzalmát, mert az nem szép. Mi van? Huszonévesen szép? (Mintha akkor mindenki egységesen szép lenne, pedig dehogy.)

Barátnők szólnak rá akár náluk fiatalabb barátnőjükre, hogy ne vegyen fel kivágott ruhát, mert a dekoltázsa már nem tökéletes... Lányok cikizik az anyjukat, mert szerintük nem elég vékony. Miközben sok férfi még maximálisan nőnek nézi ezeket az asszonyokat, már ha hagyják magukat, a nők sokszor egymás jó közérzetét rombolják túlzóan kritikus, bántó, álságosan baráti megjegyzéseikkel.

Túl hamar mondunk le a boldogság lehetőségéről, olyan ostobaságok miatt, melyeknek egy normális kapcsolatban nincs túl nagy jelentősége. Igen, öregszünk, igen, nem leszünk már szebbek, igen, itt fáj, ott fáj, egyeseken plusz kilók jelennek meg, mások ráncosodnak, foltos lesz az arcuk... És akkor? Ugyanúgy bele lehet szeretni egy középkorú, sőt, egy idős emberbe is, amennyiben ő is nyitott ezekre az érzelmekre és tele van élettel. Fejben dől el, mikor mondunk le önmagunkról és a szerelmi/szexuális énünkről, mikor fosztjuk meg magunkat saját nemiségünk megélésétől.

Talán annak van könnyebb dolga, aki megszenvedett azért, hogy fiatalkori ügyefogyottságából, botladozásaiból kinőjön és harmincas, negyvenes éveire sikerült magára találnia. Az ilyen ember nem fog rögtön ötven évesen visszavonulni, mert még túl keveset élt. És mert tudja, hogy a szépség, a fiatalság egyáltalán nem mindig előny és nem erről szól egy tartalmas kapcsolat, hanem egészen más dolgokról. Aki már megküzdött a saját teste és lelke elfogadásáért, az egykönnyen nem süpped bele az önsajnálatba.

Talán az ő példájuk alapján azoknak is könnyebb lesz elfogadni a változásokat, akik leginkább azt érzékelik, hogy már semmi sem olyan, mint 10-15 vagy 20 éve. Miért is kéne, hogy olyan legyen? Miért is ne találhatnának új magabiztosságot azáltal, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítanak a külsőségeknek? És elhiszik, hogy még bőven vannak esélyeik?