Kitől tanulunk párkapcsolatul? Persze, a filmek, könyvek, mostanság sorozatok nagyon sok tippet adnak, de azért mégiscsak más, ha élőben látjuk, hogy működik az egész. Vagy éppen hogy nem működik. Vannak, akik a szülők kapcsolatát tartják igazán meghatározónak, és ezért is ellenzik a válást, mondván, hogy ha a gyerek nem látja a szülei kapcsolatát, ha nem látja, hogyan „kell” viselkednie egy nőnek és hogyan egy férfinak, akkor mindig bizonytalan lesz a nemi szerepét a családban betöltött helyét illetően...
Mások szerint a rossz minta még nem létező mintánál is sokkal pocsékabb, és valljuk be, igazán kevés követendő példaként szolgáló kapcsolatot láthatnak a gyerekek. Ráadásul attól, hogy a szülőknél működött valami, ha éppenséggel működött, az egy másik párkapcsolatban, másik szereplőkkel egyáltalán nem biztos, hogy beválna. A generációváltás az egyik legkézenfekvőbb érv: hiszen más világban, más társadalmi kontextusban kellene sikerrel adaptálni a régi forgatókönyvet.
Ha a nagyszüleink szabályai szerint akarnánk alakítani a kapcsolatainkat, akkor elég hamar belebuknánk a kísérletbe. Nem, mintha ők jól csinálták volna, rengeteg hibát követtek el, ugyanúgy, ahogy a szüleink generációja is: de még a jó megoldásaik nagy része sem követhető a jelen helyzetben. Nem csak minden generációnak és családnak, de minden egyes párosnak is magának kell megalkotnia a saját szabályait.
Éppen emiatt olyan frusztráló és felesleges arra hivatkozni, hogy bezzeg az apám az tudta, mi egy családapa feladata, az anyám meg rendesen tudott főzni... Egyrészt gyerekként nem láthatunk rá a szüleink kapcsolatának millió szegmensére, mert mi csak egyféle szögből látjuk őket, tehát azt sem tudhatjuk, hogy igazából mennyire érezték jól magukat és mennyire voltak kibékülve egymással meg a körülményekkel. Másrészt nem mindegy? Egy másik korban, más körülmények között, más anyagi, szellemi feltételek mellett, teljesen más szereplőkkel kellene élhető párkapcsolatot kialakítanunk.
Az tehát, hogy valaki nem ideális családban nőtt fel (mert ilyen csak elvétve akad), vagy egyszülős család jutott neki, még nem jelenti, hogy a párkapcsolatai kudarcra lesznek ítélve, vagy éppen nem is lesz képes valamirevaló kapcsolatra. Sokféle mintából választhat az is, akinek együtt maradtak a szülei, meg az is, akinek nem – de az árván maradtak is ugyanolyan eséllyel indulnak, hiszen rendelkezésükre áll az önfejlesztés millió formája.
A lényeg éppen az lenne, hogy nem belénk ivódott homályos, hiedelemszerű sémákat kövessünk. Ne visszhangozzuk a szüleink, nagyszüleink, testvérünk, más rokonunk vagy éppen tanáraink bántó, negatív, igazságtalan, ilyen-olyan mondatait. Hanem tudatosan keressük meg, mi magunk mit szeretnénk, mi magunk hogyan kívánjuk definiálni a saját szerepünket. És reálisan mit várhatunk lehetséges partnereinktől.
Persze, ha valami tetszett a családunk vagy ismeretségi körünk valamely párkapcsolatának megoldásaiban, hangulatában, viselkedésmintáiban, akkor azt valószínűleg be akarjuk majd építeni a saját kapcsolatunkba, de nem biztos, hogy lehetséges lesz. Mondjuk a főzés példájánál maradva: csak azért, mert ideálisnak látott nagymamánk csodálatos szakácsnő volt és a közös étkezések hozták össze a családot, ne várjuk el a partnerünktől, hogy ő is konyhatündérként viselkedjen, ha ez a szerep távol áll tőle.
Szépen el lehet merengeni a múlt csodálatosságán, közben nyugodtan el lehet feledkezni annak minden negatívumáról, ahogy a közösségi hálókon keringő szösszenetekben szokták: régen milyen belevaló srácok voltunk, nem volt gyerekülés, a játszóterek le voltak betonozva, és így tovább, de mégis túléltük... Ja, csak azokról nem szól a fáma, akik meg nem élték túl. Azok már senkinek nem mesélnek.
Az előző generációk párkapcsolatai is pont annyira voltak ideálisak és követendők, mint amennyire a régi játszóterek biztonságosak. Akkor már inkább beszélgessünk a filmekben, sorozatokban látott mintákról: egyrészt kevesebb esély van rá, hogy személyeskedés lesz a dologból, másrészt a kortárs művekben a mai világ problémái jelennek meg, így valószínűleg a kínált megoldásokkal is többre megyünk. De már az is nagyon jó, ha egyáltalán elkezdünk beszélgetni.
