Rengeteg embertől hallottam már, hogy a partnere (főleg felesége) nem jogosan érez úgy, ahogy érez. Nem unhatja a házasságát, nem lehet elégedetlen az ágyban, nem idegenkedhet bizonyos kedvtelésektől, nincs joga elégedetlenkedni, mert... És akkor itt jön az öndicsőítő litánia, hogy a beszélő miért is olyan csodálatos ember, őt miért KELLENE megbecsülni, szeretni és csodálni, és miért irracionális, ha ez mégsem történik meg.
Ha meg akarjuk érteni, hogy a másik miért viselkedik számunkra irracionális, és persze igazságtalannak, méltánytalannak érzett módon, akkor muszáj, hogy elfogadjuk, hogy úgy érez, ahogy érez. Nem beszélhetjük rá, hogy érezzen másképp, mert szerintünk úgy lenne helyes. Nem érdekes, hogy szerintünk mi a helyes vagy logikus, ha egyszer a tény az, hogy a partnerünk teljesen másképp érez.
Vajon mire megyünk vele, ha folyton arra emlékeztetjük, hogy ő a hülye? Hogy ő nem látja jól a dolgokat? Hogy hálásnak kellene lennie azért, amit tőlünk kap? Hogy ostobán viselkedik? Hogy biztos valakinek a hatása alatt áll, azért gondolja, hogy neki nem igazán jó?
Mi vajon előrébb jutunk ezáltal? Vagy ő másképp fog érezni? Hát, nem. Se a mi frusztráltságunk nem csökken ettől, se a partnerünk érzései nem változnak, legfeljebb még jobban elutasít majd, mert egyáltalán nem vagyunk hajlandóak meghallgatni, tudomást venni arról, amit ő él át, és elfogadni, hogy mindez valóság.
De miért olyan nehéz meglépni ezt az elfogadást? Miért hiszik annyian, hogy ha hatalmas problémáik vannak a kapcsolatukban, azért kizárólag a másik ember a felelős? Miért gondolják, hogy megszabhatják a másik embernek, hogy mit kellene éreznie?
A tagadás mindig félelemből fakad. Amíg hárítunk, addig nem kell semmivel szembenéznünk. Nem kell elfogadnunk a saját korlátainkat. Nem kell felfednünk a saját felelősségünket. Nem is kell meghallgatnunk, mit mond a partnerünk, hiszen elkönyveltük, hogy össze-vissza beszél, befolyás alatt áll, nem is normális.
Ha ebből a pozícióból nem tudunk kilépni, akkor képtelenek leszünk pozitív irányba elmozdulni. Ha viszont végre hajlandóak vagyunk meghallgatni, hogy a másik oldalról hogyan is néz ki a mi tökéletességünk és racionalitásunk, akkor ugyan nagyon sok kellemetlenséggel is szembe kell majd néznünk, de feltörhetjük a kettőnk között kialakult jeget.
Mit tehetünk megelőzésként, mikor még a kapcsolat elején állunk, és a dolgok képlékenyek, alakíthatók, rugalmasak? Mikor még nem keseredtünk meg? Ha tudatosan figyelünk arra, hogy ne söpörjünk szőnyeg alá semmit, ne udvariaskodjunk feleslegesen, ne menjünk bele vállalhatatlan kompromisszumokba, addig szóljunk, ha baj van, amíg még lehet változtatni, akkor biztos elkerülhetjük, hogy egyszer csak a teljes tagadás állapotában találjuk magunkat.
Ne essünk bele abba a hibába, hogy a másik helyett gondolkodunk, vagy megpróbáljuk neki megszabni, mit kellene éreznie. Kérdezzük meg, mikor mit érez, és ne bagatellizáljuk, ha számunkra érthetetlenek az érzései, vágyai. Nem mi vagyunk az etalon, nem a mi fantáziánk a meghatározó. Nem vagyunk felsőbbrendűek. A működőképes kapcsolathoz mindig kell annyi alázat, hogy elfogadjuk: lehet mellettünk is boldogtalan, rosszkedvű, elégedetlen valaki. Ha az, akkor próbáljunk a végére járni, miért is. Ne hagyjuk, hogy boldogtalanul vegetáljon mellettünk. És mi se vegetáljunk boldogtalanul senki mellett.