Minden fontos kapcsolat változtat rajtunk valamennyit. Még a kevésbé fontosak is, ha éppen úgy alakul: lehet, hogy még kapcsolat sem kell hozzá. Elég egy találkozás, egy rajongás. Hosszú távú hatása lehet annak, hogy fiatalon kibe zúgtunk bele, még akkor is, ha kiszemeltünk erről még csak tudomást sem vett. Vagy éppen tudott róla, de nem foglalkozott vele.

De ezek a változások azért egészen más jellegűek,

mint azok, amelyeken egy valódi kapcsolat kedvéért vagy éppen következményeként megyünk keresztül. Mert a rajongás valahol passzív: az illető, akiért rajongunk és akinek tetszeni szeretnénk, nem vár el tőlünk semmit. Egy valódi partner viszont nagyon is konkrét elvárásokat fogalmazhat meg – vagy dédelgethet magában anélkül, hogy ezeket megfogalmazná.

Ha csak elméletben beszélünk egy lehetséges kapcsolatról, akkor úgy teszünk, mintha csak a mi kívánságaink számítanának. A tökéletes partner az, aki minden tekintetben olyan, amilyennek mi szeretnénk. De ilyen nem létezik. Vagy csak átmeneti jelleggel létezik, amíg eljátssza, hogy valóban olyan, amilyet elképzeltünk. Addig, amíg eléggé biztos nem lesz abban, hogy „megfogott” bennünket magának.

Vannak persze pozitív változások, amelyek felismerésből fakadnak, és nem kívülről kikényszerített dolgok. De sok változás csupán a békesség kedvéért következik be, és nem meggyőződésből. Ha a partner kedvéért valaki elkezd bizonyos módon öltözködni, bizonyos dolgokat enni, bizonyos társaságba járni, akkor azt valójában rossz nézni, még akkor is, ha a partner egyébként csak jót akar... Miért akarna valaki alapvetően megváltoztatni egy olyan ember, akit elvileg azért választott, mert tetszett neki? Úgy tetszett, ahogy volt... Vagy csak csiszolatlan gyémántot látott benne, akit majd kedvére csiszolgathat egész életében?

És miért hagyja magát a másik megváltoztatni? Mennyire konfliktuskerülőnek kell ahhoz lenni, hogy már arról a jogunkról is lemondjunk, hogy azt együk, amit akarunk, azt vegyük fel, ami jólesik, és úgy töltsük a szabadidőnket, ahogy szeretnénk? Pedig nagyon sokszor tapasztalhatjuk, hogy a házasság nevezetű játékban az egymás megváltoztatására tett kísérletek gőzerővel folynak.

Van, aki ezt szimplán összecsiszolódásnak hívja. De ha mindig csak az egyik csiszolódik a másik elképzelései szerint, akkor az nem igazán összecsiszolódás. Hanem idomítás. A dominancia egyik csúnya formája.

És minél különbözőbbek az emberek, annál nehezebb közös nevezőre hozni az életüket.

Éppen ezért sikeresebbek azok a kapcsolatok, amelyeket egymástól alapvetően nem különböző, kvázi azonos ízlésű, hasonló háttérrel rendelkező emberek hoznak létre. Mert ha nem kell nagy energiákat feccölni az összecsiszolódásba, akkor lehet mással foglalkozni. Lehet például kellemesen élni, veszekedések és kibékülések nélkül. Lehet együtt gondolkodni, kríziseket megoldani, értelmes kompromisszumokat keresni.

Van, aki szerint ez unalmas, mert nincs benne elég szenvedély. Van, aki szeret veszekedni, mert akkor milyen jó kibékülni. De az állandó feszültség keveseknek tesz jót. Vagyis aki ilyen szenvedélyes-veszekedős kapcsolatot szeretne, az talán jobban teszi, ha nem költözik össze a partnerével. Így a mosolyszünetek is sokkal egyszerűbbek.

A békesség egyébként nem unalmas, és egy hosszú távú kapcsolat alapvetően nem a szenvedélyességről szól, noha az része lehet... De legtöbb esetben csak az első időszakra jellemző, aztán más dolgok kerülnek előtérbe.

Vagyis nem biztos, ha hajlandóan vagyunk sokat változni egy kapcsolat miatt. Ha úgy érezzük, hogy rengeteget kell változnunk a partnerünk kedvéért. Vagy neki kell alapvetően megváltoznia a kedvünkért. Egyáltalán honnan vesszük, hogy tetszeni fog, amivé vált vagy amivé mi váltunk? Ha éppen a mássága volt vonzó, akkor erre elég kicsi az esély.