Olvastam egyszer egy matematikai levezetést arról, mekkora lenne a valószínűsége, hogy találkozunk az igazival, ha valóban csak egy ilyen ember létezne a világon és valóban elég lenne egyetlen pillantást vetnünk rá, hogy felismerjük. A részletekre már nem emlékszem, de arra igen, hogy a számítások szerint évekbe telne csak az, ha minden szóba jöhető jelöltre csak egyetlen pillantást vetünk... És közben nem tudnánk semmi mással foglalkozni.

Nyilvánvaló nonszensz a szerelem első látásra meg az eleve elrendelés, ahogy az is, hogy csak egyetlen tökéletes partner létezhet számunkra, de valamiért ebben a nyugati kultúrához tartozó embereknek még azon része is hisz, amely egyébként nem nevezhető vallásos beállítottságúnak vagy romantikusnak.

Lehet, hogy racionálisan tudjuk, hogy képtelenség, amit gondolunk, nem létezik egyetlen ilyen ember, hiszen ha csak egy létezne, annak a valószínűsége, hogy valahogy összefutunk vele és felismerjük, tényleg elhanyagolható volna, de érzelmi szinten mégiscsak táplálni szeretnénk ezt az ábrándot.

Miért esik olyan jól úgy gondolni, hogy minden zsák megtalálja a maga foltját? Noha nyilvánvaló, hogy nem...?

Szeretjük a biztonságot. Ha van eleve elrendelt párunk, akkor van miért elkezdeni keresgélnünk. Esetleg fatalistán választhatjuk azt is, hogy nem keresünk, csak várjuk a nagy találkozást. Ez kényelmes és valahol megnyugtató. Igazából azt akarjuk, hogy gondoskodjanak rólunk: egy felsőbb hatalom küldje el hozzánk az igazit, aki majd automatikuson boldoggá tesz.

Ha van igazi, akkor minden szakítás után megmagyarázhatjuk magunknak, hogy nem az volt az igazi, akivel szakítottunk. Hiszen az igazival biztos nem lenne semmi gond, ő megértene bennünket és a végsőkig kitartana mellettünk.

Ha valakiről eldöntöttük, hogy ő az igazi, akkor úgy érezhetjük, jogunkban áll elvárni, hogy mindent elviseljen tőlünk, és nem kell megerőltetnünk magunkat, hogy boldoggá tegyük, hiszen az igazi az hivatalból boldog lesz velünk. Ezért nem is áll jogában elhagyni minket, ez az eleve elrendeléssel ellenkezik.

Ha létezik tökéletes párunk, nem számít, hogy mit művelünk a többiekkel, nyugodtan tekinthetjük őket kísérleti nyulaknak. A hideg kiráz attól, mikor valaki úgy próbál bevágódni a partnerénél, hogy a múlt nem számít, az mind jelentéktelen volt, te vagy a mindenem. Ez szemenszedett hazugság, és szerintem értelmes ember nem is veszi komolyan. Sőt, nem is akar ilyet hallani, hiszen a múlt nélkül az általa csodált partner nem lehetne az, aki.

És ha létezik igazi, akkor mekkora katasztrófa, ha elhagy! Vagyis mégsem áll érdekünkben hinni az igaziban, ha éppen vesztésre állunk. Vagy arra ítéljük magunkat, hogy örökké utána sírjunk és ne legyünk képesek újrakezdeni.

Bármennyire is csábító fantázia is a nagy ő, azért hosszú távon jobb, ha elfogadjuk, hogy több nagy szerelmünk is lehet az életben és ha újra kezdenénk, valószínűleg egész más ember vagy emberek mellett kötnénk ki. Szerintem jobban járunk, ha az a meggyőződésünk, hogy a veszteségeink után van miért újrakezdenünk, mint ha csökönyösen ragaszkodunk a mindent vagy semmit elvéhez.