Érdekes jelenséget figyeltem meg szingli ismerőseim körében: legalább hárman választották azt, hogy eddigi magányukat feladva vagy befogadnak egy másik szinglit, vagy ők költöznek átmenetileg egy barátjukhoz.

Ők mind home office-ban dolgoztak eddig, ráadásul a belvárosban élnek/éltek: ketten most kiköltöztek az agglomerációba, mondván, hogy sokkal könnyebben tudnak nagy sétákat tenni, miközben betartják a megfelelő távolságot, mint a város közepén, ahol az ember óhatatlanul is folyton idegenekbe botlik.

Nagyon nem mindegy, kivel költözünk össze ilyenkor, főleg, ha ahhoz szoktunk, hogy mindent egyedül döntünk el és senkihez nem kell alkalmazkodnunk. De aki inkább társasági ember, az többre értékeli, ha nem kell egyedül maradnia, inkább a függetlenségéből ad fel valamennyit.

Van olyan ismerősöm is, aki ugyan napi kapcsolatban áll a legjobb barátjával, együtt csinálnak szinte mindent, mégis ragaszkodik hozzá, hogy este egyedül maradhasson, mert ennyi idő alatt már az agyára megy a másik.

Sokaknak persze nincsen olyan barátjuk, akihez ennyire közel állnának, vagy aki olyan helyen lakik, ahová érdemes kiköltözni. Mások számára az emberi társaság hiánya nem olyan megterhelő, sőt, ha nagyon szeretik a magányt, akkor egyenest élvezetesnek is találhatják a tökéletes elzártságot. Persze a tökéletes itt merőben virtuális, mert mégsem magánzárkáról van szó: rengeteg emberrel tudjuk tartani a kapcsolatot úgy is, ha el sem hagyjuk a lakást.

Érdekes lesz megfigyelni, hány barátság éli túl ezt a rendkívüli helyzetet az együtt lakás vagy permanens együtt tartózkodás ellenére, vagy hányból alakul ki esetleg több mint barátság, ha történetesen két olyan ember költözik össze vagy tölt rengeteg időt együtt, akik eddig csak barátként tekintettek egymásra. Noha az ismeretségi körömben egyik esetben sincs benne a pakliban ez a fordulat, biztos vannak olyanok, akik ennek köszönhetően fognak majd összejönni. Vajon a rendkívüli körülmények miatt azok is egymásra találnak majd, akik egyébként soha nem gondolták volna, hogy vonzódnának a másikhoz?

A karanténtárs mindenesetre különleges státuszt kap az életünkben, ezeket a heteket, hónapokat soha nem fogjuk elfelejteni. Olyan módon kapcsolódunk majd azokhoz, akikkel együtt vészeltük át ezt az időszakot, ami semmi máshoz nem hasonlítható. (Főleg, ha nem a családtagjaink azok, akikkel együtt maradunk.)

És milyen lesz majd visszatérni a szingli életmódhoz, amelyet egy ilyen karanténos együttélés szakított meg?