Már egy ideje nincs kedvem rádiót hallgatni. Egy közkedvelt, jó zenéket sugárzó adón ugyanis állandóan azt firtatták, ha valaki nyert valamilyen koncertjegyet, hogy kit visz el az adott eseményre. Ha pedig az illető azt válaszolta, hogy a párját, a barátnőjét, a feleségét, a férjét, mindjárt tenyérbe mászó intim kérdésekkel és utalgatásokkal ízléstelenkedtek a műsorvezetők.

Hogy hívják, mióta vagytok együtt, hány gyereketek van, ha még nincs, mikor lesz, és így tovább. Teljesen oda nem való faggatózás, amire persze senki nem mondta, hogy elmentek ti a jó édesanyátokba, mi közötök hozzá. Meg azt se válaszolta egy se, hogy már ki nem állhatom az asszonyt, annyira idegesít. Olybá tűnt, hogy az összes rádióhallgató boldog párkapcsolatban él – ami kifejezetten életszerű.

A faggatózás azt is sugallta, hogy ha valaki nem a „párját” viszi, annak olyan biztos nincs is. Arról már nem is beszélve, hogy folyton szerelmi bizonyítékokat csikartak ki a szerencsétlen hallgatókból és ha azok nem voltak elég lelkesek, megrótták őket, miközben persze megpróbáltak jó fejeknek látszani. Nem kétlem, hogy ez még most is így megy, csak nekem nincs kedvem ezt hallgatni.

Ja, a legszebb mégis az, mikor kontrasztként előadnak egy jó kis szexista viccet, amiben persze kigúnyolják a házasságokat: ebből kiderül, hogy az anyósok elviselhetetlenek, a férjek félrelépnek és a feleségek házisárkányok. De az biztos, hogy nem tudnak főzni.

De miért is zavar ez engem ennyire?

Leginkább annak a gondolatnak az erőltetését tartom ízléstelennek, miszerint mindenkinek párban kéne élnie, és ha már egyszer van partnere, akkor ingyen reklámot kéne csinálnia a házasság intézményének.

Sokan egész jól elvannak a maguk szingli életében, de a környezetük állandóan fenékbe rúgja őket, amiért nincs kit felmutatniuk. Trófeaként.

Mikor meghívják őket valahová, vagy arról van szó, hogy nyaralni szeretnének, egyszeriben ott a probléma: nincs kivel menniük. Nincs egy konkrét ember, akivel alapértelmezett módon útnak indulhatnának. Még ha van is valakijük titokban, tehát érzelmi, szexuális szempontból jól érzik magukat, akkor is hiányozhat a nyilvánosság előtt is felvállalható partner, és lehet, hogy nem is annyira nekik van rá igényük, hanem a külvilágnak.

Mert milyen ciki már, ha nincs kivel elmenni egy esküvőre, nincs kivel villogni, vagy éppen nincs kit utasítgatni... Rengeteg nő számára ez a párkapcsolat egyik legfontosabb eleme: a barátok, családtagok, munkatársak előtt valakinek az oldalán megjelenni, és kinyilvánítani: Nézzétek, kit sikerült megszereznem – ide süssetek, milyen klassz kocsival érkeztünk! De persze férfiak is akadnak, akik a barátnőjüket, feleségüket hordozzák végig a falun, mint a véres kardot. Milyen dögös nőm van, hát nem irigyeltek?

Ha pedig valaki egyedül jelenik meg egy esküvőn, egy családi programon, kiránduláson, az legyen szíves, érezze rosszul magát... Mert a szinglik csak zavarják az összképet...

És mindeközben ha az ember már hallotta az adott házasságokban élő embereket privát módon megnyilatkozni, egész más derül ki róluk, mint amit a nagy nyilvánosságnak szánnak. Tolják ezerrel az ócska propagandát, mert szégyellik felvállalni, hogy nem boldogok, és nem működik jól a kapcsolatuk. Ezzel pedig tovább görgetik maguk előtt a ganét. Tisztelet a kivételnek.