A ház a házasság esszenciája

Általános nézet, hogy a házassághoz ház kell. Közös otthon. Legyen az akármilyen kicsi, kényelmetlen, túlzsúfolt. De hogy valaki ne akarjon együtt lakni a férjével/feleségével, az szinte elképzelhetetlen. Már a szóhasználatunk is egyértelművé teszi: a ház a házasság esszenciája.

Együtt, de mégis külön?

Hiába ismerünk sok olyan példát, ami ennek az elképzelésnek ellentmond. Mert lehet házas a tengerész is, aki csak hónapokat tölt szárazföldön, vagy a katona, aki évekig marad távol a feleségétől, de a börtönben dekkoló elítélt házassága se szűnik meg attól, hogy nem lakik együtt a nejével.

Manapság az se ritka, hogy egy pár tagjai pont a lakáskölcsön miatt válnak szét, mert az egyikük külföldön vállal munkát. Vagyis épp a ház (illetve az arról alkotott álom) válik a házasság szétbomlasztójává. Miatta adósodtak el és miatta kénytelenek feladni az életközösséget. A magyarok borzasztó nagyra értékelik a saját lakás/ház lehetőségét, és őrültségeket is képesek elkövetni annak érdekében, hogy legyen otthonuk. Még akkor is, ha a családjuk éppen a megálmodott otthon létrehozása közben esik szét.

Elválni ágytól és asztaltól: ez is mennyire kifejező. Nem enni és nem aludni együtt ezek szerint annyit jelent, hogy a házasság már nem működőképes. Pedig ez is tévedés. Nem az együtt evés és együtt alvás, és nem is az együtt lakás jelenti a kapcsolat lényegét. Ezek persze fontos körülmények, de meg lehet lenni nélkülük. És lehet valakivel együtt enni és együtt hálni úgy is, hogy már semmi közünk nincs hozzá.

Függetlenség kell, nem a közös vagyon!

Az persze egészen más kategória, ha nem külső kényszerek miatt élnek külön a pár tagjai, hanem azért, mert közösen azt a döntést hozták, hogy inkább nem költöznek össze. Meg akarják őrizni viszonylagos függetlenségüket. Nem szeretnének közös vagyont, amin utána osztozni kell.

Lehet, hogy nagyon más az életstílusuk, például az egyik rendetlen, a másik tisztaságmániás, az egyik bulizós, a másik visszahúzódó, az egyik éjjeli bagoly, a másik pacsirta... És csak egymás idegeire mennének, ha folyton alkalmazkodniuk kéne.

Léteznek olyan párok, akiknek nem az a leghőbb vágya, hogy együtt feküdjenek és együtt keljenek. Szeretnek egyedül aludni, egyedül reggelizni, vagy éppen kihagyni a reggelit. Élik a maguk szingli életét, és csak akkor találkoznak, ha tényleg kíváncsiak egymásra.

Olyanok, mint a szeretők, csak nyíltan felvállalt kapcsolatban. De randiznak. Minden találkozásra készülniük kell. Nincs magától értetődő együttlét. És sokkal kisebb az esély arra, hogy unatkozzanak egymás mellett. Meg arra is, hogy naphosszat csak hallgassanak, és egyáltalán ne legyen egymás számára mondanivalójuk.

Úgy együtt élni valakivel, hogy idegesít a puszta jelenléte, szörnyű kínzás. Ilyenkor alig várjuk, hogy a másik elmenjen végre. Vagy menekülünk otthonról. És milyen érzés, ha a másik várja epedezve, hogy végre elmenjünk? Aki megélt hasonlót, az pontosan tudja, mennyire őrjítő tud lenni a kényszerű összezártság.

Tényleg jobb félig szingliként élni?

A különélő párok nem eshetnek ilyen csapdába. Bármikor magukra zárhatják az ajtót, a partnerük tiszteletben tartja, hogy szeretnének egyedül lenni. Természetes, hogy nem kell egymás barátait és családtagjait elviselniük. Választhatnak, részt vesznek-e egy hétvégi programon, vagy sem. Lehetnek olyan barátaik, akiket a partnerük nem kedvel.

És ez még akkor is működik, ha vannak közös gyerekeik. Vagy csak egyiküknél laknak, vagy felváltva. De az elvált szülőkkel ellentétben ők nem játszmáznak a gyerekekkel. Ideális esetben a gyerekek inkább nyernek ezzel az életvitellel, mert nem csak egyféle stílust ismernek meg. És megtanulnak intenzívebben jelen lenni, amikor együtt vannak.

Erre sok pszichológus azt mondaná, hogy a gyerekeknek kell egy otthon, és az ingázás nem tesz nekik jót. De az, hogy örök feszültségben élnek és nincs hol kiengedni a gőzt, ugyancsak nem tesz nekik jót.

Két lakást fenntartani persze költségesebb, mint egyet. De nem árt arra gondolni, hogy sokan csak azért nem szakítanak a partnerükkel, bármilyen szar is a kapcsolatuk, mert nincs hová menniük. Mert a közös otthonba feccölték az összes energiát és pénzt. Vagy mert rettegnek a magánytól, vagyis attól, hogy hazamennek és nem várja őket senki. Pedig ha megtapasztalnák, milyen félig szingliként élni, ráébredhetnének, hogy nem is olyan rossz. És az egyedüllét nem feltétlen magány.