A jó regényhez, színdarabhoz, filmhez sok fordulat kell. A váratlanság, a meglepetések sokasága a szerelmi sztoriknak is szükséges velejárója. Mert mit lehet azon elmesélni, hogy két ember megismerkedett, megtetszettek egymásnak és hamarosan úgy döntöttek, hogy együtt folytatják tovább? Ez dögunalmas. Az emlékezetes love storyk mindegyikébe kell akadály, féltékeny vetélytárs, állandó bizonytalanság, nagy veszekedések és kibékülések, félreértések, felismerések, összeborulás.

 Így jár, aki az elképzeléseibe szeret bele

A valóságban azonban nem az a lényeg, hogy minél fordulatosabb és bizonytalanabb legyen a szerelmi életünk. Semmi szükségünk hatalmas féltékenységi jelenetekre, ellenünk drukkoló családra, összeveszésekre, kibékülésekre, könnyekre és üvöltözésre, vagyis érzelmi hullámvasútra.

Persze arról szó sincs, hogy fulladjunk bele az unalomba. Bőven elég izgalommal jár az élet anélkül is, hogy a kapcsolataink miatt kelljen szenvednünk. Nem esik jól, ha azon görcsölünk, hogy szeret-e még a partnerünk, hogy tetszünk-e még neki, vagy azért gyötrődünk, mert mi nem szeretjük és nem kívánjuk már.

Párkapcsolati kínjaink nagy része saját bizonytalanságunkból fakad. Amíg nincs senkink, addig vágyunk rá, hogy legyen. Amikor már van valakink, kiderül, hogy nem olyan, amilyennek reméltük. Legszívesebben átalakítanánk, de nem tudjuk. Megsértődünk, ha más, mint képzeltük, ugyanakkor meg vagyunk sértődve, ha nem elég neki, amit mi nyújtunk. De félünk a magánytól, a partnernélküliség számos negatív velejárójától, ezért egy ideig kitartunk. Vagy megszeretjük a másik ember valódi énjét, vagy (és ez a sokkal gyakoribb) nem veszünk tudomást arról, hogy ki ő valójában, Mikor aztán valamilyen okból kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, amilyen (vagy amilyenné vált), rá haragszunk leginkább, még akkor is, ha mi gyártottuk a róla szóló illúziókat, és egyáltalán nem ő akart megtéveszteni.

A tűréshatáron túl már nincs boldogság

Minél régebben vagyunk együtt, annál inkább hajlunk arra, hogy arról győzködjük magunkat és egymást: folytatni kéne a kapcsolatot, még akkor is, ha már egyikünknek se jó. A társadalom azért ostoroz, mert túl korán és könnyen bedobjuk a törölközőt, miközben sokunk érzi úgy, hogy évek óta tapos egy sehová nem vezető langyos mocsárban, csak, hogy ennek a társadalomnak megfeleljen. Ha nem szenvedtünk eleget, mielőtt elválnának útjaink, akkor nem is vagyunk méltók a lehetőségre, hogy újrakezdjük. Ha nem tettünk meg mindent (mi az a minden?) a házasság fenntartásáért, akkor a mi hibánk, ha felbomlik. De miért is? 

Ahelyett, hogy az elromlott kapcsolatoknak civilizáltan vetnénk véget, meghosszabbítjuk egymás szenvedését. Sokszor a gyerekeinkre hivatkozva, akiknek dráma lesz, ha elválunk. Sajnos nekik az is épp elég dráma, ha együtt vagyunk. De az anyagiak, a család, a segítség hiánya, a társadalmi stigma mind-mind visszalök a szarba. 

Mintha azt hallanánk mindenfelől, amit a mesebeli cipó mesél az ördögnek, míg meg nem virrad: Én is tűrtem, tűrj te is! Tűrd, hogy összetörnek, megtaposnak, megsütnek, darabokra vágnak. Minek? Hát mert ilyen az élet, meg a kapcsolatért meg kell dolgozni. Ha a kapcsolat menthetetlen, akkor meg szenvedni kell miatta. Ez az élet rendje. Ne akarjunk már könnyebb utat, simább szakításokat.

Elvárások helyett az elengedést kell megtanulni

Nehéz olyan áligazságokkal szembemenni, amelyeket a legtöbb ember még akkor is hangoztat, ha nem hisz bennük. A szeretet nem arról szól, hogy fogságban tartom magamat vagy a másik embert. Nem arról szól, hogy erővel visszafogom, ha menni akar. Nem arról szól, hogy a gyerekeivel zsarolom, hogy sajnálom tőle a boldogságot. Hogy elhitetem vele: nem elég jó, mert másra vágyik.

Élőben a dráma nem érdekessé, hanem végtelenül elviselhetetlenné teszi a kapcsolatainkat. Ha egy szakítást a világ végének érzünk, az teljesen kiszívja belőlünk az erőt. Ha elhisszük, hogy egy kapcsolatnak örökké kéne tartania, akkor borzalmas kudarcként éljük meg, ha be kell látnunk, hogy vége. Éppen ezért mondom: ki kéne már nőni ebből a szemléletből. Ne legyen elvárás a holtodiglan, a gyötrődés, ne tekintsük többnek azt, aki házasságban él, mint azt, aki nem. Maradjon meg mindenki személyes szabadsága, hogy továbbléphessen abból a kapcsolatból, ami már nem működik. Tekintsük ezt pozitívumnak, és ne istenítsük a mártírkodást. 

Tudom, mennyire nehéz a szemléletváltás, de valahol el kell kezdeni. Az biztos, hogy drámák nélkül, vagy jóval kisebb drámákkal a legtöbbünknek boldogabb lenne az élete.