A férfi meglátta, hogy egy nő áll a híd közepén. Naplemente volt és ettől úgy tűnt, mintha a nő ragyogna. A férfi akkor eldöntötte, hogy az a nő az övé. Feleségül fogja venni.

A Romana ponyvák világa köszön vissza

Még nem is ismerte, fogalma se volt a jelleméről, az ízléséről, az idegesítő szokásairól, nem tudta, honnan jött. Azt se tudta, hogy a nőnek van-e valakije. De benne keletkezett egy igény, és ettől fogva a másik ember tekintse megtiszteltetésnek, hogy meg akarja szerezni magának. Nem csak átmenetileg, hanem „örökre”. (Képzeljük el most ugyanezt fordítva, hogy a nő látja meg a férfit és ő határozza el, hogy férjül veszi. Miért annyira nevetséges?)

Szerintetek ez egy romantikus történet? Giccses marhaság? Mindaddig giccses, amíg nem ti vagytok a főszereplők?

Attól, hogy valami giccses, még lehet igaz. És ebben az esetben az is. Nem maradt vágyálom, a férfi elkezdett udvarolni, és feleségül vette a nőt. Ezzel az egyház és az állam által is szentesített módon a tulajdonának tekinthette. De már jóval előtte eldöntötte, hogy a magáénak tekinti, és tette mindezt a nő beleegyezése nélkül.

Mert egyeseknek már az is elég, ha a saját vágyuk vezérli őket. Nyilván nem mindig jön össze, hogy az, akire kivetik a hálójukat, be is hódoljon. De ha összejön, attól fogva nincs menekvés.

Akár tudja a másik ember, hogy a szabadságának (a partnere fejében) vége, akár nem.

Birtokos jelzős kapcsolatszerkezet

Mitől alakul ki ez a különös birtokviszony? Miből gondolja valaki, férfi vagy nő, hogy attól, mert intim kapcsolatba került valakivel, uralmat szerzett a teste és a lelke felett? Még jóval azelőtt, hogy bármiféle esküt tettek volna egymásnak. Mert az „enyém vagy” érzése nem az oltár vagy az anyakönyvvezető előtt kezdődik. Akár már a megpillantás, megkívánás pillanatában kezdődhet, ha az illető eléggé el van telve magával.

Sokan gondolják, hogy ez a mindenki által elfogadott szabály: ha lefekszel valakivel, sőt, ezt többször teszed és közben egyéb dolgokat is csináltok együtt, akkor nem csak kötődés alakul ki köztetek, de tulajdoni viszonyok is. De valakit közületek megkérdeztek valaha nyíltan, hogy egyetért-e ezzel a szabállyal? Vagy csak belenőttünk abba, hogy a világ így működik, akár tetszik, akár nem? Pedig ahhoz, hogy valamit tudatosan elfogadjunk, meg kellene értenünk a működését és látnunk kellene az alternatívákat is.

Itt azonban általában nincsenek alternatívák. Ha valaki mégis előáll ilyesmivel, azt általában hülyének nézik. Meg persze erkölcstelennek. Önzőnek, szemétládának. Ha nő, akkor kurvának.

Cserebere fogadom, többet vissza...?

A közfelfogás szerint egymás birtoklása oké. Egyesek ugyan másképp gondolják: vagyis az oké, ha én birtoklom a partneremet, ha ő teszi ezt velem, az már tűrhetetlen. Mások fújnak arra, aki birtokról és tulajdonjogról beszél. Miért rángatják le a mi gyönyörű kapcsolatunkat erre a szintre? Hiszen szeretjük egymást. És mindenki tudja, hogy aki szerelmes, annak természetes, hogy a másikénak tekinti magát. Emberek, már miért lenne ez természetes? Csak, mert sok szerelmes dal és vers szól erről?

Érdekes módon a nagy érzelmek mellett valahogy mindig felbukkannak az anyagiak is. Vagyis mégsem csak az számít, hogy mennyire imádjuk egymást, hanem az is, hogy ki mit ad. És mit kap cserébe.

Például ha egy férfi költ egy nőre, akkor legtöbbször úgy gondolja, elvárhatja tőle, hogy az a nő mással ne találkozzon, flörtöljön, csókolózzon, szexeljen. Ha egy nő odaadja magát egy férfinak, akkor elvárhatja tőle, hogy más nő ne legyen az életében. (Hogy ez pontosan mit jelent, az egyénenként változó.) Egyesek extrém módon ki akarják zárni az ellenkező nemű egyedek közelségét. Mások csak a szexuális vonatkozásokra érzékenyek.

Hogy ki mennyire engedi magát rabságba vetni, az függ az egyéni habitustól és a partner erőszakosságától. Van, aki csak látszatra enged, és valójában azt csinál, amit akar, és olyan is akad, aki saját magát zárja ketrecbe, a saját gondolatainak és hiedelmeinek rabja. (Vagyis még a múltbéli szülői parancsoknak engedelmeskedik.) 

A kérdés, hogy ki hogyan érzi magát a másik gyarmataként. Megéri feladni a szabadságunkat azért, amit cserébe kapunk? Vagy hosszú távon egyáltalán nem? Egyáltalán igényeljük-e a szabadságot. Vagy szeretünk valakihez tartozni, mert ettől érezzük magunkat értékesnek?