Hagyományos felfogás szerint attól fogva, hogy két ember együtt él, de legkésőbb akkor, ha már össze is házasodtak, közös kasszán lesznek egészen a házasság végégig. Vagyis elvileg nem dönthetnek a saját pénzükről, mert már nincs saját pénzük, csak a párnak van vagyona, bevétele, adóssága, és így tovább.
De hiába vagyunk hivatalosan egyedülállók, hiába nem lakunk együtt életvitelszerűen senkivel, ha van kapcsolatunk, elkezdhetünk belecsúszni a közös kassza szindrómába. Minél több dolgot csinálunk együtt, annál többször merül fel, hogy ki fizeti a révészt. Közös nyaralás, kirándulás, de akár egy mozi, étteremlátogatás esetén is probléma, hogy akkor most ez kinek a számlájára megy.
Egyes férfiak úgy szocializálódtak, hogy udvarlási fázisban képtelenek megengedni a nőnek, hogy részt vállaljon a számlák kiegyenlítéséből, még akkor is, ha a nő kifejezetten szeretné, sőt, attól érezné jól magát. Mások kínosan ügyelnek arra, hogy akkor is osztozzanak a költségeken, ha ők maguk a partnerük jövedelmének többszörösét keresik, mert ez így „igazságos”.
Léteznek nők, de férfiak is, akik valahogy szóba se hozzák, hogy ők is fizetnének ezt-azt, mert remek dolognak érzik, hogy nem kell hozzájárulniuk semmihez. De az se ritka, hogy valaki annyira zsugori, hogy mellette az a partner se költekezhet, aki viszont szeretne, ugyanis az illető sportot űz abból, hogy csak olyan közös programokra menjenek, amelyek nem kerülnek szinte semmibe.
Persze nem csak egy romantikus partner költekezési szokásai lehetnek számunkra kényelmetlenek (barátok, haverok esetében is okozhat ez a téma konfliktusokat), de mégiscsak ez a legnehezebb viszonyulás. Ráadásul egyáltalán nem vagyunk hozzászokva, hogy érdemben beszéljünk a pénzről, és terveket készítsünk.
Garry Chapban egyik könyvében (12 dolog, amit jó lett volna tudni az esküvőm előtt) például elmeséli, hogy milyen jó lett volna, ha valaki felkészíti őt arra, hogy a házasságban, mivel közös lesz a kassza, a feleknek előre meg kellene egyezniük abban, mire mennyit szánnak. Mennyi bevételre számíthatnak, mennyi a kiadásuk, mennyit akarnak jótékonykodásra költeni... Utóbbi nekem mint tétel sose jutott volna eszembe, mert teljesen random szoktam jótékonykodni, amikor olyan ügy kerül elém, amelyet fontosnak tartok és persze van rá elég pénzem... De ők a nejével a jövedelmük 10%-át szánják erre a célra.
Másik 10%-ot egyébként megspórolnak, illetve befektetnek – nem hiszem, hogy ennek túl nagy hagyománya lenne idehaza, sőt, biztos vagyok benne, hogy nagyon kevés ember / háztartás működik így. Persze lehet azzal jönni, hogy ők az USA-ban más jövedelmi viszonyokhoz vannak szokva, de állítása szerint ezt már egyetemista korukban is pont így csinálták.
Térjünk vissza azonban a szinglikhez, akiknek van partnerük, de nincsenek vele közös kasszán, legalábbis elvben: ha a gyakorlatban mégiscsak hatunk egymás anyagi helyzetére, akkor nem kellene legalább beszélnünk erről a kérdésről? Miért kéne hagynunk, hogy egy udvarlási fázis felfokozott állapotában kialakult szokásrend megszilárduljon és attól fogva mindkét fél adott tényként kezelje, hogy vagy csak az egyik fizet mindent, vagy állandóan osztoznak a költségeken, vagy nem mernek költeni, mert a másik fél spórolós?
Nagyon fontos lenne egy csomó mindent még akkor tisztázni, amikor egy kapcsolat éppen együttjárássá alakul, de pont ilyenkor szoktunk a legkevésbé világosan gondolkodni. Nem akarjuk elrontani a lebegést, eloszlatni a rózsaszín ködöt holmi piszkos anyagiak előráncigálásával. Tudom, hogy megy ez, én is voltam már ezen a ponton. Aztán kiderült, hogy a partneremnek egy vasa sincs és elvárta, hogy mindenről én gondoskodjam... Úgyhogy ilyen hibába biztos nem esnék még egyszer.
Ha szingliként nem is kell megtárgyalnunk a partnerünkkel nagyobb összegű kiadásainkat, azért ártani nem árthat, ha a tanácsát kérjük. Nem muszáj elfogadni, mehetünk a saját fejünk után, de sokszor kiderül, hogy hasznos meghallgatni a másik véleményét, mert így pont az impulzusvásárlásoktól szabadulhatunk meg (ezeket általában úgyis megbánjuk később).
Azt is érdemes megbeszélni, hogy milyen költségkereteket engedhetünk meg magunknak nyaralás, sportolás, társadalmi élet tekintetében. Ne akarjunk felvágni, és ne próbáljunk olyan régióban helyt állni, amelyekre egyszerűen nincs pénzünk. Nem szégyen az, ahogy az se szégyen, ha jól el vagyunk eresztve anyagilag. Csak legyünk tisztában a lehetőségeinkkel és a korlátainkkal. Meg azzal, hogy ha egy teljesen más vagyoni helyzetű emberrel kezdünk kapcsolatot, akkor valamilyen irányban elveszítjük a függetlenségünket. Vagy pártfogóként kezdünk viselkedni, vagy támogatottként, és mindkettő kelthet rossz érzéseket. De mindkettőt lehet úgy is csinálni, hogy a partnerben keltsen rossz érzéseket.
Mindenesetre az anyagi különbségek által keltett problémák nem attól fognak megoldódni, ha soha nem beszélünk róluk.