Kicsit háttérbe szorultak korunk egyéb problémái, mióta beléptünk a 2020-as évbe és minden a feje tetejére állt, de attól még nem szűntek meg. Az egyik, amellyel olyan sok fiatal és fiatalt nevelő szülő, illetve nagyszülő találkozik, az az, hogy manapság a huszonévesek nagy része nem igazán siet felnőni. Nem vonzza őket, hogy önállóvá válhatnak, ha maradhatnak félig gyerek státuszban, meghatározhatatlan ideig.
Alapvetően azért különbözik a fiúk és a lányok hozzáállása, vagyis másképp nem akarnak felnőtté válni a fiúk, és másképp a lányok. Legszembetűnőbb, hogy a félig gyerek státuszban maradó pasik nem törekednek elköltözni, inkább maradnak a mamahotelben és hagyják, hogy jól tartsák őket. Míg a lányok egy része a gyerek státuszt egy pasi oldalán folytatná legszívesebben. Számukra a gyerek státusz nem arról szól, hogy nincs családjuk, hanem arról, hogy olyan férjet választanak, aki apjuk helyett apjuk lehet. (Már ami a felelősségvállalást és önállóságot illeti.)
Ők sokszor szeretnének gyereket, tehát nem arról van szó, hogy az anyaságtól is idegenkednek, de pont a gyerek révén is biztosíthatják maguknak azt a védelmet egy férj részéről, amelyet más eszközökkel nem tudnának elérni. Persze ebbe alaposan bele lehet bukni, ha a férj nem vállalja fel a nők elképzelései szerinti családfenntartó szerepet, és lelép vagy csak kiderül róla, hogy az a fajta pasi, aki köszöni szépen, lélekben kisfiú marad inkább. Ilyenkor a lány kénytelen lesz maga felnőni a szerephez, amihez semmi kedve, de ha megteheti, inkább hazaköltözik a szüleihez és ott folytatja félgyerek státuszú életét.
A fiúknak általában nem sietős a családalapítás. Régebben sem volt az, de a fogamzásgátlás megbízhatatlansága miatt gyakran kerültek olyan helyzetbe, amelyből csak a házasságba vezethetett az út. Tény az is, hogy azelőtt a házasember státusz is nagyobb különbséget jelentett az agglegény élethez képest, a népesség nagy része pedig nem engedhette meg magának, hogy felnőtt fiúkat tartson el.
A mai srácok igényeit nagyszerűen kielégíti, ha ha odahaza békén hagyják őket, és elbíbelődhetnek a dolgaikkal (például végtelen órát játszhatnak a kütyüjeiken), és még esetleg egy lazább párkapcsolatuk is van. Olykor összeköltöznek a barátnőjükkel, de gyakran előfordul, hogy attól is elvárják a kiszolgálást, ahogy odahaza megszokták, és elég lazán veszik a munkát is. A harminchoz közel is inkább a bulizás, a játék és a laza kalandok érdeklik őket. (Nem mindenkit!)
Ha belegondolunk, hogy a középgeneráció mennyi rossz példát mutat párkapcsolati kudarcok terén és sokuk mennyire agyonhajszolt, akkor nem is annyira furcsa, hogy rengeteg fiatalnak nincs kedve ugyanebben a mókuskerékben rohangálni, vagy csak húzzák-halasztják a mókuskerék elindítását. Mire odaérnének, lehet, hogy már késő, mert már képtelenek alkalmazkodni valakihez úgy istenigazából, vagy egyszerűen a családalapításról késnek le. (Ez egyre több férfit is érint ma már.)
Nehéz megmondani, mi mozdíthatna ki annyi embert abból a helyzetből, hogy ne akarjon felnőni. Persze, mondhatjuk, hogy a szülők rontják el őket, hogy a fiúknak nincsenek otthon feladataik, hogy bezzeg a régi időkben... De a régi időkben se mindenki akart felnőni, és nem is nőtt fel egy csomó ember... Ki ne ismerne olyan férfit, aki egész életében csak hányódott és ha született is gyereke, azzal se törődött? Vagy olyan nőt, aki életében nem volt még egyedül, és aki ahhoz szokott, hogy gondoskodjanak róla? Mikor már se szülő, se férje nem volt mellette, a gondoskodás a gyerekeire maradt?
Ismerek hasonló egyéneket minden generációban. A legnagyobb probléma ezzel a jelenséggel az, hogy érett párkapcsolatot az ilyen emberekkel nem lehet folytatni. Sokfélét lehet, rengetegen képesek alkalmazkodni ahhoz, hogy egy társfüggő vagy örök gyerek van a környezetükben, de a párkapcsolati problémák igen nagy része abból fakad, hogy még csak gondolni is nevetséges arra, hogy felnőttként beszéljünk az ilyen emberekkel. Először önmagukat kellene alaposan megváltoztatni, de miért is tennék, ha hagyják őket gyerekként létezni, és ez kényelmes számukra? Valójában a társadalom igazán felnőtt része a hátán cipeli a felnőni nem akarókat. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha aki csak fizikailag és mentálisan képes rá, a saját lábán állna.