Sokan és sokféleképpen próbálnak kapcsolatok menteni, főleg akkor tartják ezeket megmentésre érdemesnek, ha hosszú távúak és gyerekek is vannak bennük. Vagyis legtöbbször a házasság az a kapcsolati forma, amit inkább mentenének, a többi mintha nem is számítana. Mert attól, hogy nincs róla papír, már nem is igazán komoly? Vagy ne lenne értékes?

A sok mentőcsomag, békítési kísérlet mintha ezt sugallná.

Noha azért már nem az az általános hozzáállás, hogy amit Isten összekötött, ember ne válassza szét, a régi beidegződések az „ép” illetve a „csonka” családról még mindig azt sugallják, hogy akkor vannak rendben a dolgok, ha valaki párban él, azt már kevésbé illik firtatni, vajon ebben a páros létben mennyire képes boldogulni, mennyire elégedett vagy éppen az ellenkezője.

Sokan boldogtalanok, és úgy érzik, hogy ezen semmi nem tud változtatni. Vagy belefásultak már és nem is próbálnak semmit tenni, vagy még vergődnek, de olyan hatalmas ellenállásba ütköznek a társuk részéről (sőt, néha a családjuk is visszanyomja őket), hogy bármivel is próbálkoznak, az eredménytelen.

Van az az állapot, amelyből már nincs visszatérés, de olyan is létezik, ami még javítható, csakhogy ehhez soha nem elég csak az egyiknek akarni. Éppen ezért rendkívül igazságtalan azt sugallni, hogy elsősorban rajtad múlik (bárki is legyen a megszólított), hogy milyen a kapcsolatod. Nem, elsősorban mindkettőtökön múlik, egyik félnek sincs nagyobb felelőssége, mint a másiknak. Akár a nőkre próbálják tolni a kapcsolati minőséget, akár a férfiakra, egyaránt igazságtalan a felelősség hárítása.

Ez ugyan teljesen banális állításnak tűnik, sokan mégsem hisznek benne. Komolyan elmagyarázzák, miért mindig a nő felelős azért, ami történik, vagy miért éppen a férfi. Kapcsolattól függően lehet egyik félnek nagyobb felelőssége, mint a másiknak, de semmiképp nem lehet általánosítani, és az is rendkívül ritka lehet, hogy az egyik fél puszta áldozat, legfeljebb akkor tudnám elképzelni, ha már a kapcsolatba se önszántából ment volna bele.

Most a bántalmazó kapcsolatokat hagyjuk, mert bármilyen sok is van belőlük, kötve hiszem, hogy épelméjű emberek ezek fenntartására törekednének (vagy ne legyek naiv?), ilyen esetben szó sem lehet arról, hogy meg kéne menteni az adott házasságot vagy együttélést, inkább mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ne maradjon fenn. Megmenteni, vagyis egyben tartani olyan kapcsolatokat érdemes csak, amelyek rendelkeznek még értékekkel, és nem váltak pokollá. Persze annak is nagyon egyedi lehet a megítélése, mi számít pokolnak, és mi elviselhető mocsár.

De ha már ott tartunk, hogy mindkét fél felismerte a problémát, nem tagadja annak létezését (ez már hatalmas lépés, mert rengetegen maradnak meg sokáig a teljes tagadás fázisában), és vállalja a felelősség rá eső részét (ugyancsak hatalmas lépés), akkor sem biztos, hogy a kapcsolat megmenthető lesz. Vagy, ha elvileg megmenthető is, mert mindketten fent akarják tartani, sokszor egyszerűen nem érdemes a megmenekülésre. Vagyis a benne élők jobban járnak, ha külön folytatják.

Mindenesetre saját magunkat igen nehéz lesz kihúzni a bajból, ha már elértünk oda, hogy felismertük mind a problémát, mind a felelősségünket. Minél régebbi a kapcsolat és minél több bejáratott játszmánk van, annál lehetetlenebb ezekből külső segítség nélkül kitörni. Bizonyos ponton már teljesen lehetetlenné válik a kommunikáció, és minden kis ügy veszekedésbe torkollik. A párterapeuták ilyenkor abból a szempontból fontosak, hogy megteremtsék azt a kontrollt, ami segít kimondani a legfontosabb dolgokat. És gyakorlatilag rákényszeríti a pár mindkét tagját, hogy meghallgassa a másikat.

Olykor az egész folyamat csak arra jó, hogy tisztázza: a kapcsolatra nincs értelme több energiát és érzelmet pazarolni, mert az menthetetlen. Ebben az esetben sincs szó arról, hogy felesleges lenne a terápia: ha lerövidíti a szakítási folyamatot, ha megérteti azzal is a válás szükségességét, aki eddig nem volt hajlandó felfogni, hogy vége, már nagyon sokat segített.