Ha valaki szingli, akkor feltételezik róla, hogy sokat van egyedül. És ezért magányos. És szenved. Pedig nem biztos, hogy egy szingli sokat van egyedül. És ha még így is történik, akkor se feltétlenül magányos. Az meg végképp nem tudható, hogy szenved-e, ha sokat van egyedül.
Vegyük például az elvált, gyerekes szülők esetét, akik egyedül nevelik a gyerekeiket – éppen ezért szinte soha nincsenek valóban egyedül. Pedig sokszor vágynának rá, hogy végre megpihenhessenek. Ha nincs segítségük (család, barátok), akkor magukra vannak hagyva a problémáikkal, de konkrétan a nagy üres csend és unalom nem jellemző az életükre. Épp ellenkezőleg: állandóan történik valami, meg kell oldani dolgokat, rohanni kell.
Vagy vegyük azokat, akiknek hatalmas baráti körük van és csak aludni járnak haza, minden hétvégét valahol másutt töltenek, esténként színház, edzés, baráti találkozók – ugyan mikor van idejük magányosan szomorkodni?
Ismerek olyan szingliket, akik nagyon is élvezik az egyedüllétet. Tényleg sok időt töltenek egyedül, de azért, mert ők így töltődnek fel, mert szeretnek olvasni, filmet nézni, barkácsolni, a saját hobbijaikkal foglalkozni. Ismerek olyanokat is, akik családban élnek és epedve vágynak egy kis nyugalomra, de esélyük sincs rá, hogy végre békén hagyják őket pár napra – vagy akár csak pár órára: vajon ki szenved jobban?
Ha introvertált vagy, valószínűleg a kényszerű összezártság kényelmetlen számodra, nem az egyedüllét. Ha extró vagy, akkor viszont társaságban érzed magad igazán jól – tehát az a fajta szingli leszel, aki folyamatosan pörög.
Ez persze messze nem azt jelenti, hogy nincsenek boldogtalan és magányos szinglik, de magából a családi állapotból egyik sem következik.
Nem mindegy, ki miért választja az egyedüllétet, vajon pozitív dolgokat vár tőle vagy csak félelemből marad távol az emberektől.
Pozitív indokok:
• Élvezem, ha nyugalom van körülöttem.
• Olyan tevékenységeket végezhetek, amelyeket igazán szeretek.
• Szeretem, ha van privát szférám.
• Az egyedüllét segít abban, hogy kapcsolatba kerüljek az érzelmeimmel.
• Spirituális / intellektuális szempontból fontos számomra, hogy egyedül lehessek.
Negatív indokok:
• Társaságban szorongok, csúnyának, ügyetlennek érzem magam.
• Úgy érzem, senki nem kedvel vagy egyenesen ellenségesek velem a többiek.
• Nem lehetek önmagam, ha ott vannak mások is, annyira félek az ítéletüktől.
• Mindig megbánom azokat a dolgokat, amiket társaságban mondok. Vagy lebénulok és semmit nem tudok kinyögni.
• Úgy érzem, lehurrognak és elnyomnak a hangadók.
Ha a pozitív indokok dominálnak, akkor nincs semmi gond, de persze attól, hogy az egyedüllét jótéteményekkel jár, még nem biztos, hogy csak a pozitívumait érzékeljük. Van, hogy egy bizonyos időszakban jobban megvisel a magány, mert olyan problémákkal küszködünk, amelyeken nem vagyunk képesek egyedül úrrá lenni. Vagy tényleg szorongunk, értéktelennek, nem szerethetőnek érezzük magunkat.
És persze rengeteg párkapcsolatban élő ember ismeri a társas magányt, ami a valódi egyedüllétnél sokkal rosszabb: mikor muszáj együtt lenned valakivel, akihez már semmi közöd, aki nem kíváncsi rád, akire te sem vagy kíváncsi és csak a megszokás meg a félelem tart még össze. Ilyenkor az amerikai filmekben előjönnek az emberek azzal, hogy szükségem van egy kis egyedül töltendő időre és átmeneti kapcsolatszünetet hirdetnek. (Persze közös gyerekek esetén ott sem megy ez annyira flottul.) Vajon a való életben is létezik az Alone Time? És ki mit szólna, ha a partnere ezzel állna elő?
Csak én gondolom, hogy a hazai kapcsolatok zömében lesajnálás és/vagy heves tiltakozás lenne a reakció? Van valakinek erről saját tapasztalata?