Ha valaki nekem azt mondja, hogy ő sose hazudik, mindig mindenkivel őszinte, akkor igencsak óvatossá válok. Ilyenkor három lehetőség van. 1. Emberünk alkatilag nem képes hazudni (mert például aspergeres és számára minden fekete-fehér). 2. Hazudik, mint a vízfolyás, akkor a legnagyobbat, mikor döngeti a mellét, hogy ő aztán soha. És ennek tudatában is van, de jól kiröhög mindenkit. 3. Önmagának is hazudik, és elhiszi, hogy ő mindig őszinte. Talán a harmadik lehetőség a legrosszabb.
A kegyes hazugságot jobban szeretjük a kegyetlen igazságnál
Nagy divat azt hangoztatni, hogy egy párkapcsolatban az őszinteség alap. Hogy ha egyszer elvész a bizalom, akkor örökre elvész. Hogy ami egyszer eltört, azt hiába ragasztjuk meg, nem lesz ugyanolyan.
Ez persze részben igaz is. Vannak dolgok, amelyekben jobb őszintének lenni. Klassz dolog az igazmondás, szép és nemes szokás, ha nem csúsztatunk, hallgatunk el fontos információkat, nyílt sisakkal játszunk. Mindezt akkor tehetjük meg, ha olyan ütésállóak vagyunk a partnerünkkel együtt, mint két terminátor. Sajnos az emberek nagy része egyáltalán nem ilyen. Őszinteségről prédikál, de folyamatosan hazudik. És a másiktól is elvárja, hogy mesékkel traktálja. Ha nem így lenne, nem sértődne meg minden alkalommal, ha szembesítik az igazsággal.
Hazugságaink egy része ártalmatlan tapintat. Nem mondjuk meg a másiknak, hogy megöregedett, hogy az a ruha nem is áll jól rajta, vagy hogy tetszik egy másik nő/férfi. Esetleg nem is egy, hanem rengeteg. Úgy teszünk, mintha mindez nem volna. Feleslegesen minek bosszantsuk őt is és önmagunkat is? Ilyenkor nem is érezzük, hogy hazudunk, egyszerűen jó fejek vagyunk, akik nem akarják megbántani a partnerüket.
Az illúzió egy ketyegő bomba a párkapcsolati jéghegy csúcsán
Cserébe mi is elvárjuk a hasonló illúziók fenntartását. Tudjuk, hogy nem valami élvezetes a szex, de elvárjuk, hogy a partnerünk ne panaszkodjon rá. Ne is beszéljen egyáltalán semmi ilyesmiről. Sőt, ne is olvasson a témáról, ne nézzen erotikus filmeket és főleg ne beszélje meg a problémáinkat másokkal. Ismerős?
Kényelmes vagy kényelmetlen, de hasznos elhallgatásainkkal persze az a baj, hogy belülről felemésztenek. Ha mindent magunkba zárunk, annak sosincs jó vége. Ha magunkkal is elhitetjük, hogy minden a legnagyobb rendben és a dolgok remekül alakulnak, miközben beledöglünk a közönybe és ridegségbe, az csak keserűséghez és betegséghez vezet.
Még az a jobbik eset, ha időnként egy-egy veszekedés alkalmával megmondjuk az őszintét. Ilyenkor az összes szarság az eszünkbe jut és ha nem vagyunk halvérűek, szépen a másik szemébe is vágjuk. Ilyen szempontból minél visszafogottabb és béketűrőbb valaki, annál többet és annál tovább nyel, aztán meg annál nagyot robbanhat, ha egyszer kihozzák a sodrából. És az igazság e legrondább öltözetében fog előpattanni.
Talán mégis jobb ha maradnak titkaink?
Ilyenkor rendre megkapjuk az olyan mondatokat, mint: „de miért nem szóltál eddig semmit? Miért tettél úgy, mintha minden rendben lenne? Becsaptál, azt hittem, nincs semmi baj!” Persze általában szó sincs arról, hogy a másik nem vette észre, hogy baj van. Sőt, legtöbb esetben kifejezetten lepattintotta azt, aki jelezni akarta, hogy hé, ez így nem jó irány. Meglehet, hogy kölcsönösen pattintották le egymást ilyen-olyan ügyekben, és szokássá vált, hogy már semmi érdemlegeset nem beszéltek meg. Amit nem észrevenni gyakorlatilag lehetetlen.
Választhatnánk akkor az őszinteséget? A teljeset és kendőzetlent? Hát, elég kellemetlen következményekkel járna, ha radikális igazmondásra rendezkednénk be. Elviselhetetlenné válna az együttélés. Ráadásul elveszne a szabadságunk, hogy azt gondoljunk, amit akarunk, a retorzióktól való félelem nélkül. Ha mindig igazat kéne mondanunk, nem maradnának titkaink, nem lenne semmi csak a miénk. Az igazmondás túszaivá válnánk.
Az őszinteségnek jó a PR-ja, de valójában szinte senki nem vágyik rá igazán. Így aztán sose szabadulunk meg attól a nehéz tehertől, hogy folyamatosan mérlegelnünk kell, mikor kinek és mennyit érdemes a tudomására hoznunk és mikor jobb hallgatnunk. A hazugságot utálni illik, pedig rendkívül hasznos találmány. Jobb, ha beletörődünk, hogy nem élhetünk nélküle. És jobb, ha tudomásul vesszük, hogy nem csak nekünk vannak jó okaink arra, hogy ferdítsünk, hanem a többieknek is. Vagyis nem túl meggyőző, ha felháborodunk azon, amit mi is ugyanúgy megteszünk, mint a másik.