Az elmélet úgy szól, hogy valakivel vagy romantikus kapcsolatban vagyunk, vagy nem. Vagy szingli üzemmódban élünk, vagy párként. Vagy van áram, vagy nincs. Bináris kóddal emberi viszonylatokat nem lehet leírni. Nem csak nulla meg egy van. Hanem sok-sok tizedestört a kettő között. Meg 2 és 3 és több.

A kapcsolatok állandóságának elmélete megdőlni látszik

Minden mélyebb emberi kapcsolatunk különböző fázisokon megy keresztül. Noha le szokták írni a párkapcsolatok klasszikus ívét, a tipikus törési pontokat, a probléma az, hogy akik ezekkel a témákkal foglalkoznak, eleve csak párkapcsolatokban gondolkodnak. Az élet azonban sokkal színesebb. Sokkal kevésbé egyértelmű. Bonyolultabb, titkosabb, tele van szürke zónákkal. Megnevezhetetlen kapcsolati formákkal. Átmeneti állapotokkal. Ezt értem fluiditás alatt. Azt a folyékonyságot, ahogy a kapcsolatok állandóan átalakulnak. Nem statikus, merev szerkezetek, hanem amőbaszerűen mozognak, egy pillanatig sincsenek nyugalomban.

Ami az egyik nap még „csak” barátság, a másik nap már barátság extrákkal. Vagy éppen romantikus barátság. Vagy a kettő együtt. Ami az egyik nap működő házasság, a másik nap elhallgatásokkal teli társbérlet. Papíron és a külvilág számára romantikus (?) kapcsolat. Bár a legtöbb házasságról még a naivabbaknak se a romantika jut eszébe. De a valóságban a házasság millió dolog lehet, aminek semmi köze a romantikához. Vagy az erotikához. Vagy akár a barátsághoz.

Sok házasságban már se érzelmi, se szellemi, se testi kötelék nincs a felek között. Mindenki tudja, hogy így van. Mégis párkapcsolatnak tekintjük ezt a formációt. Pusztán a státusz miatt. Nem a kapcsolat megléte vagy nem léte a meghatározó ebből a szempontból. Nem annak minősége. Csakis a státusz. Mint ahogy létezik barát/barátnő státusz, menyasszony/vőlegény státusz, szexmentes barát státusz. És persze szeretői is.

A státusszal járó kötelességek terhe

A kapcsolat valódi állapota és jelentősége gyakorlatilag köszönő viszonyban nincs a külvilág felé mutatott státusszal. Persze, értem én, nem definiálhatjuk minden nap újra a dolgainkat. Nem tárgyalhatjuk újra hetente, hogyan viszonyulunk egymáshoz. De attól még a valóságban állandóan változik ez a viszonyulás. És sajnos elkövetjük azt a hibát, hogy nem veszünk róla tudomást. Vagy éppenséggel érzékeljük, de nem beszélünk róla. Vagy csak azzal nem beszélünk, aki a leginkább érintett. Mindaddig magukban tartjuk a változásokkal kapcsolatos nézeteinket, míg késő nem lesz. És míg ki nem derül, hogy a partner egészen mást gondolt a kapcsolatról, mint mi magunk.

Nem emberekben, hanem státuszokban gondolkodni garantáltan csalódásokhoz vezet. Ezért is olyan elidegenítő azt mondani, hogy a „feleségem”, a „férjem”, a „menyasszonyom”. Mintha a státuszra redukálnánk az embert. Hiszen ezek az elnevezések, pozíciók nagyon jól körülhatárolt elképzelésekkel járnak együtt. Tiltásokkal, tabukkal, szabályokkal, érzelmekkel. Enyém, tiéd, érinthetetlen, szent, bosszantó, zsémbes, unalmas, hatalmaskodó, kívánatos, szexi, és így tovább.

Mint ahogy az anya, apa, gyerek, nagymama szavak is státuszokat jelölnek, amelyek mögött sokszor eltűnik az egyén. Jönnek a „minden anya ilyen meg olyan” áligazságok, amelyekhez jó képet illik vágni. A nagymama jól főz. Mindent elnéz az unokának. Az apa szigorú. Az anya önfeláldozó. Persze valahol sejtjük, hogy ez marhaság. Egyikünk sem azonos az ilyen vagy olyan státuszával. Nem munkavállaló, családanya, háziasszony, szülő, mikor milyen kontextusban beszélünk róla. Hanem konkrét ember, konkrét személyiséggel, vágyakkal, hibákkal, erényekkel.

Felvállalni önmagunkat a kényszerszerepek helyett

A legtöbb kapcsolatunkban nem lehetünk önmagunk (ha egyáltalán tudjuk, kik is vagyunk), mert eltűnünk a szerep mögött. De legalább a barátság, a romantikus viszonyulás terén lenne rá lehetőségünk, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Viszont a státusz alapú párkapcsolati felfogás ezt a kívánságunkat megfojtja. Bebetonoz egy állapotba, és ezzel hazugságra kényszerít. Ha olykor-olykor felfedjük valaki előtt valódi énünket, az meg van döbbenve. Lehet, hogy el is utasít, mert ő másnak képzelt.

Pedig valódi intimitás csak akkor létezik, ha önmagunk lehetünk. Mindegy, hogy milyen minőségben, hogy éppen barátként, szeretőként vagy házastársként. Nem az kellene, hogy számítson, mik vagyunk egymás számára hivatalosan. Vagy nemhivatalosan. Csakis az fontos, hogy milyen mély és igaz a kapcsolatunk. Ha megtapasztaljuk egy ilyen intimitás szabadságát, akkor a státusz már nem lesz fontos. De ehhez rengeteg bátorság kell. És olyan emberek, akik partnerek a kísérletben. Akik nem haragszanak meg ránk, amiért olyanok vagyunk, amilyenek. És nem háborodnak fel, ha nem tudunk többé párkapcsolatban élni velük.

Persze, csalódhatnak, meg is gyászolhatják a hozzánk kötődő illúzióikat. Együtt is érezhetünk velük ebben a gyászban. Főleg, ha azt civilizáltan, és nem vádaskodva, bennünket lekicsinyelve nyilvánítják ki. De haragudni valakire azért, mert már másképp szeret, mint azelőtt, vagy mert nem úgy szeret, ahogy mi szeretnénk? Komolyan, van ennek bármi értelme?