Nem gyönyörű azt hallani egy nőről, hogy rövid pórázon tartja a férjét?

Vagy látni, hogy egy férj ellenőrzi, hová megy a felesége, mit vesz fel, mennyi ideig van távol, kivel beszélget, és így tovább? Hány házasságban élő embert ismertek, aki egyszerűen nem mer hétvégén saját programot szervezni, mert az gyanús lenne? Mert a többségi társadalom szerint a házasság olyan, mint egy elhúzódó túszdráma, és ez így oké?

Porondmester párkapcsolat

Miért gondoljuk, hogy a másik ember pórázon tartása bárkinek is javára válik? Ha az ő érzései nem is számítanak (mert rengetegszer ez a helyzet), akkor abból kell kiindulnunk, hogy csakis saját magunk miatt rángatjuk azt a pórázt. Dominálni akarjuk a párunkat, mint egy engedetlen kutyát. Mivel, ha megérzi, hogy lazul a póráz, akkor majd arra megy, amerre akar. És valamiért biztosak vagyunk benne, hogy önként egyhamar nem tér vissza hozzánk.

Vagyis nem azért játsszuk az idomárt, mert jó kapcsolatot szeretnénk, vagy mert érdekel a társunk véleménye (ha a társunknak tekintenénk, nem raknánk rá nyakörvet). Hanem, azért mert rettegünk attól, hogy elhagy, és/vagy élvezzük a hatalmunkat. Mivel a hatalomvágy nagyon sokszor félelemből fakad, a két indok alapvetően nem is különbözik: megszereztük azt a szerencsétlent, meggyűrűztük, és nem eresztjük többé!

Mindeközben pedig azt próbáljuk elhitetni a külvilággal, hogy szeretetből tesszük, amit teszünk. Azért tartjuk rabságban a másikat, mert mélységesen és főleg önzetlenül szeretjük. Naná. Nem azért, mert attól félünk, hogy elhagy, ha nem fogjuk vissza. Nem azért, mert teljesen bizonytalanok vagyunk önmagunkban, és nem hisszük el, hogy bennünket választana, ha lenne bármiféle választási lehetősége. Á, dehogy. Csak puszta szeretetből kapaszkodunk bele tíz körömmel. Esetleg még jól bele is rúgunk párszor, hogy elhiggye: mi teszünk neki szívességet, hogy hajlandóak vagyunk vele maradni, mert másnak úgyse kellene.

Kiköpött Stockholm szindróma. A kapcsolataink sokszor úgy működnek, ahogy az emberrablók és a túszok furcsa drámája. A túsz függ a fogtartójától: ő ad neki enni-inni, csak ő látogatja, ő engedi ki vécére. A fogoly annak érdekében, hogy elviselje valahogy a helyzetet, meggyőzi magát arról, hogy nem is olyan vészes az az őrület, amiben van. Esetleg megpróbálja elcsábítani a börtönőrét, és még önmaga is elhiszi, hogy vonzalmat érez iránta, mert másképp megbolondulna. De valóban azt szeretnénk, ha az elvileg szabad akaratból létrejött kapcsolataink túszdrámákra hasonlítanának? Vagy hajlandóak vagyunk megkockáztatni, hogy levegyük a párunkról a pórázt és ezzel megadjuk neki a lehetőséget, hogy újabb és újabb döntéseket hozzon?

A manipuláció lánca valójában egyik félnek se okoz valódi örömöt

Nem mondom, hogy a rövid póráz soha nem hatékony: rengeteg ember manipulálható azzal, ha elhitetjük vele, hogy nincs más választása, csak, amit mi kínálunk számára. De ha ezt az utat járjuk, arról biztosan lemondhatunk, hogy önmagunkért szeressenek. Vagy, hogy a párunk azért maradjon velünk, mert jól érzi magát. És ne feledjük: a túszdrámában valódi fizikai akadályok teszik lehetetlenné a szabadulást, a házasságban ezek az akadályok csak a fejünkben léteznek.

A rövid póráz effektushoz mindig két ember kell: annak a gyengesége és félelme is szükséges hozzá, aki hagyja, hogy nyakörvet tegyenek rá. Sokan még azt is elhiszik, hogy nyakörv nélkül nem is látszik rajtuk, hogy tartoznak valakihez, és ez veszélyes. Hogy aki nem akar magához láncolni, az nem is szeret. (Lásd azokat a nőket, akik elvárják, hogy féltékenykedjenek rájuk, okkal vagy ok nélkül…) Mivel az ilyen embernek nincs saját identitása és fél a szabadságtól, inkább a pórázra szavaz. Így nem kell önállóan döntenie semmiről.

A pórázos kapcsolatok túlnyomó többsége nem tesz senkit boldoggá. Még ha kívülről úgy tűnik is, hogy a két ember kényelmesen kiegészíti egymást, előbb-utóbb kiderül, mennyire nem működőképes a túszdráma. Hirtelen kiderül, hogy a partnerünk nem kutya, van két keze és le tudja kapcsolni magáról a nyakörvet. Akkor lesz ám nagy a meglepetés. Vagy miközben mi azt hittük, hogy működik a póráz, emberünk folyamatosan kibújt belőle, de olyan ügyesen, hogy észre se vettük. Majd visszabújt és jókat szórakozott rajtunk…

El kéne végre döntenünk, hogy kutyaidomárként akarunk-e viszonyulni a párkapcsolatunkhoz, vagy megkockáztatjuk, hogy egyenrangúak legyünk… Az az igazság, hogy minél kevesebb szabadságot hagyunk valakinek, annál hajlamosabb lesz a szökésen gondolkodni. Ha viszont nem azon kell gondolkodnia, hogyan szökhet meg előlünk, akár még szívesen velünk is marad.