Mire gondoltunk, amikor elneveztünk ezt a blogot? Miért is szingli mindenki? Vagy milyen értelemben az?

Nyilván nem azért, mert egyedül él. Vagy mert nincs partnere. A szingli elnevezés alatt itt azt értjük, hogy mindenki felelős a saját boldogságáért. Nem valakinek a függvénye, nem csatolmány, hanem önálló emberi lény. Saját vágyakkal, saját véleménnyel, saját döntésekkel.

Az "én" helyére lép a "mi". Jó ez, kell ez?

Ha jelenleg nem úgy érzed, hogy lennének saját döntéseid, akkor az baj. Persze, egy kapcsolaton belül fontos dolgokban muszáj egyeztetni. De arra semmi szükség, hogy feladjuk a saját elképzeléseinket a kapcsolati béke érdekében. Hogy megszűnjünk önmagunk lenni. Ahogy már korábban írtuk, az, hogy együtt élünk valakivel, nem jelent összeolvadást. Nem jelenti, hogy már csak a „mi” létezik, az „én” nem. Mindig létezik az „én”, még ha ezt sokan kárhoztatják is. Főleg azok, akik a saját énjüket akarják előtérbe helyezni a másiké helyett. Ne dőljünk be nekik. Ha te nem állsz ki magadért, más se fogja megtenni.

A minap olvastam, hogy egy idősebb ember gúnyosan kijelentette: nem vagyunk már messze attól, hogy házasságot is úgy kössünk, mint a telefonszolgáltatóval hűségszerződést. Két-három évre. Esetleg ötre. Nevetséges és szánalmas ötletnek gondolta, azért említette. Pedig egyáltalán nem nevetséges. Éppenséggel logikus.

Érdekes, a szerzeteseknek nem szabad azonnal örök fogadalmat tenniük. Többször is meggondolhatják magukat, mire végleg úgy döntenek, hogy Istennek szentelik magukat. (És persze sokan ezek után mégis kilépnek az egészből, mert rájönnek, hogy nem bírják.)

Miért van az, hogy házasságot sokkal könnyebb kötni? Hogy nem létezik meghatározott időre kötött házassági szerződés? Amelynek meghosszabbításához mindkét fél kifejezett akarata kellene? A házasságokat, de még az élettársi kapcsolatokat is gyakran tartja egyben a tanult tehetetlenség. Nem a meggyőződés, a szeretet, a kedv. Hanem a megalkuvás, a hiedelem, hogy úgysem lesz jobb, ha más utat választunk.

Az újrakezdés kudarca

Amíg nem próbáltuk, nem tudhatjuk, milyen lesz. De még mindig sokakat húz vissza a hiedelem, hogy az újrakezdés, az elrontott kapcsolatból való kilépés egyfajta szégyen. Kudarc. Nem azt tekintik kudarcnak, hogy boldogtalanok, hanem ennek a beismerését. És azt, hogy tesznek ellene. Pedig a szakítás sokszor éppenséggel győzelem, és nem vereség.

Sokan hirdetik, hogy a baj azzal van, aki boldog szeretne lenni. Hogy manapság mindenki túl sokat akar egy kapcsolattól. Olyan úri huncutságokat, mint hogy jól érezhesse magát, kiteljesedhessen, megértést találjon a partnerénél.

A kedvencem az a féligazság, ami szerint régebben az emberek nem kidobták, ami elromlott, hanem megjavították. Ha a tárgyakkal ez is volt a helyzet, az emberekkel persze nem. Akkor még nem volt párterápia, nem volt szokás intim dolgokat megbeszélni. A pár évtizede együtt élők inkább szőnyeg alá söpörték a problémákat, nem egyszer halálukig kínozták egymást. (Tisztelet a kivételnek, ami régen is annyi volt, mi ma. Nem több és nem kevesebb.)

Ami csak elviselhető, az nem élhető

Mivel sem anyagilag, sem erkölcsileg nem engedhették meg maguknak, hogy mást tegyenek, megmaradtak abban, ami adatott. És elviselték. De ha egy kicsit is ismerjük a saját családunk történeteit, és nem bekötött szemmel járunk, akkor tudjuk, hogy régen sem volt semmi idilli. Nem működtek jobban a kapcsolatok. Nem voltak boldogabbak az emberek. Beletörődőbbek voltak. Megalkuvóbbak. Nem rosszabbak vagy jobbak, mint mi. Csak mások. Más történelmi körülmények között.

Sokan elhitték, hogy nincs is joguk a boldogságra. De miért ne lenne? Miért kellene fogcsikorgatva élnünk, ha elégedettek is lehetünk? Miért kellene rossz kapcsolatokban maradnunk, ha végre, a történelem során először valóban önálló döntéseket hozhatunk? Ahelyett, hogy egy másik ember csatolt fájljaként élnénk, élhetünk örök szingliként. Olyan lényként, aki sosem adja fel önmagát. És épp ettől képes saját magát és a partnerét is boldoggá tenni.