Fiatalon álmaim netovábbja volt, hogy végre legyen egy komoly pasim. Hogy együtt lehessek valakivel, megosszam vele a gondolataimat. Például nagyon vágytam rá, hogy együtt menjünk bevásárolni. Ez most iszonyú infantilisnek tűnik, de akkoriban, félig még gyerekként az, hogy valakivel felnőtt módra közösen vásárolunk be, nagyon intim tevékenységnek tűnt. Később kiderült, hogy inkább borzalmas.

Nagyon sokat tettem azért, hogy legyen valakim, és nagyon sokáig nem jött össze. Mikor pedig végre sikerült, rossz kompromisszumokat kötöttem. Annak érdekében, hogy működjön a kapcsolat, rengeteg békát lenyeltem. Rengeteg dologba törődtem bele, amibe nem szabadott volna. Biztos másképp cselekszem, ha nem vártam volna annyit a „csodára”, ami nem is volt csoda egyáltalán. Elég félresikerült próbálkozás volt, de kitartottam mellette.

Aztán egyszer csak átbillent minden és elkezdtem irigyelni a szingliket. Senkivel nem kell egyeztetniük, ha tenni akarnak valamit. Ha át akarják rendezni a lakást. Ha el akarnak utazni. Nem kénytelenek elviselni senkit hétvégén a családi béke kedvéért. Nem kell senkire főzniük. Nyugodtan vásárolhatnak egyedül (jaja, így múlik el a világ dicsősége) és csak azt veszik meg, amit szeretnek. Nem kell más után takarítaniuk. Nem kell akkor enniük, amikor a másik akar. És főleg: nem kell attól félniük, hogy egy nemkívánatos személy bebújik az ágyukba és akar valamit tőlük, amihez nekik semmi kedvük.

Most, hogy újra szingli vagyok, néha ugyan eszembe jut, hogy vannak dolgok, amelyeket szívesen csinálnék a partneremmel (persze egy másik partnerrel, nem azzal, akivel együtt éltem), de mindig azonnal eszembe jut, hogy már egyszer megjártam ezzel az álmodozással. Lehet, hogy egy másik emberrel sokkal jobban együtt tudnék működni, de már nem lenne kedvem belevágni. Túl sokáig vártam arra, hogy szabad legyek, nem tudom elképzelni, hogy újra feladjam a függetlenségemet.

A kapcsolat fontos, de az együttélés nyűgeiből nem kérek. És ezt látom hasonló, újból szinglivé vált egykor házas barátaimon is: élvezik, hogy végre szabadon járnak-kelnek. Ez nem azt jelenti, hogy nem vágynak társra, de nem akarják feladni azt a függetlenséget, amelyet borzalmas küzdelmek árán vívtak ki. Nem csak a partnerükkel vagy a családjukkal kellett megküzdeniük (a család szinte mindig azt erőlteti, hogy tűrj, mert én is tűrtem), hanem saját korábbi vágyálmaikkal is. Azzal, hogy egyszer majd jó lesz. Hogy minden zsáknak megvan a maga foltja.

Tudom, annak, aki örök életében szingli volt, nehéz ezt átéreznie. Sokan közülük irigykedve nézik a párokat, a családokat, és sokszor elképzelik, hogy ők mennyivel jobban csinálnák, mint azok. Hogy ők megelégednének a partnerükkel, nem tekintgetnének másfelé, áldásnak tartanák a gyerekeiket, és nem követnék el ugyanazokat a hibákat, amelyeket az ember nagy többsége elkövet.

De a párkapcsolat vagy a család nem garancia a boldogságra. Persze a szingli lét sem az, viszont abban sokkal inkább benne van az irányváltoztatás lehetősége. Jó lenne, ha mindkét életformából annak pozitívumait tudnánk átvenni, a negatívumok nélkül. De nem vagyok naiv. Nyilvánvaló, hogy bizonyos pozitívumokért sokszor rengeteg negatívumot is vállalnunk kell. A kérdés csak az, hogy egy ideál kedvéért nem nyelünk-e le túlságosan sok békát és nem kötünk-e túlságosan sok kompromisszumot.