Több barátnőm, ismerősöm is van, aki 35 fölött sürgősen szeretne olyan pasit találni, akivel érdemes családot alapítani. Van köztük, aki már talált magának alkalmasnak tűnő jelöltet, és van, aki még mindig csak randizgat, de valahogy egyik férfi mellett se sikerül lehorgonyoznia.

Aki még mindig csak keres, az egyre inkább úgy érzi, hogy az idő ellene dolgozik. Nem, mintha 40 felett ne lehetne még szülni, de első gyereket vállalni akkor már kicsit rizikós. Vagyis sokan érzik úgy, hogy a negyven kegyetlen határvonal: ha addig nem jött össze a nagy szerelem és az esküvő (vagy az összeköltözés), akkor már majdnem biztos, hogy elment a vonat.

Pont ez a társadalmi csoport, amely rengetegszer megkapja, hogy azért nincs férje, mert 1) karrierista, 2) túl válogatós / el van kényeztetve, 3) nem elég vonzó, 4) nem akar hagyományos nőként viselkedni... Vagyis játszi könnyedséggel hibáztatja a társadalom az érintetteket anélkül, hogy bármit is tudna róluk, illetve anélkül, hogy törődne a fájdalmukkal. 

Nem tudjuk pontosan, hogy az ebbe a korosztályba tartozó szingli nők hány százaléka szeretne családot, és hány százalék választotta önként a gyermektelenséget... De persze olyanok is akadnak, akik ugyan találtak maguknak férfit, és szeretnének is családot, csak már nem jön össze a gyerek. És ez nem csak a nőkön, a férfiakon is múlhat, de mindig arról van szó, hogy a nők a hibásak, hogy nekik kell x éves kor előtt szülniük, mert különben már túl öregek lesznek az egészhez... (Ebben az az abszurd, hogy a már megszületett gyerek is megkapja később az iskolában, hogy az anyja túl öregen szülte, most komolyan...) 

Ha valaki ehhez a korosztályhoz tartozik, akkor sokszor megtapasztalja a diszkriminációt társkeresőkön is. Olvastam már olyan férfivéleményt, hogy nála a 35 feletti nők szóba se jöhetnek, mert azok úgyis azonnal gyereket akarnak, illetve nekik már úgyis késő, ő nem vállalna ennyi idős nővel gyereket... Nyilván nem minden családra vágyó férfi ilyen, de ez is borzalmasan tud fájni... 

Mivel a férfiak azt hiszik, hogy bőven ráérnek 40 vagy akár 50 fölött is családot alapítani, nem görcsölnek rá a dologra. Ugyan a tapasztalatok azt mutatják, hogy egyáltalán nem biztos az, hogy tényleg ráérnek, ez sokkal kevésbé van benne a köztudatban, ráadásul a férfiak ázsiója 50 éves korukig egyre növekszik, míg a nőket idehaza sokan lesajnálják. 

De az azért tény, hogy férfiként sem valami jó ötlet 50+ évesen gyereket vállalni, mert azt a gyereket valakinek fel is kell nevelnie... Amikor azonban arról hallunk, hogy valakinek nagyapa korában lett gyereke, úgy nézünk rá, mintha nagy macsó lenne. Főleg, ha anyagilag is sikeres, mert akkor majd a valószínűleg jóval fiatalabb feleség felneveli a későn született sarjat... És persze a fiatalabb férfiak se mind tartanak ki a gyerek nagykorúságáig, sok gyerek nő fel apa nélkül – és arra most nem térnék ki, hogy ez milyen százalékban múlik a férfiak hozzáállásán, a párkapcsolati mintákon, a begyepesedett szokásokon... Attól még tény, hogy a nő – potenciális anya – kora, egészségi állapota, lelki felkészültsége sokkal többet számít, mint a potenciális apáé.

Így aztán valószínűleg kevés olyan férfi van, aki azt gyászolja, hogy nem lett gyereke, vagy már nem valószínű, hogy lesz... És elég sok nő érzi ennek a veszteségét. Olyan veszteség ez, amelyet nem vállalhatunk fel nyíltan, főleg, mert úgyis bennünket fognak majd hibáztatni: nem a sorsot, nem a társadalmi realitást, hanem bennünket...

Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok szingli nő érzi át ezt a gyászt, noha olyanok is léteznek, akik nem veszteségként élik meg a gyermektelenséget, a társ nélküli életet, olyanok is, akik sose vágytak családra... És persze olyanok is akadnak, akiknek született gyerekük, de horribile dictu utólag belátták, hogy nem anyának valók. (Persze a társadalom azt se fogadja el, hogy valaki ilyet kiejtsen a száján, pedig mint minden más döntésünket, ezt is megbánhatjuk, még akkor is, ha szeretjük a gyerekünket és tisztességgel fel is neveljük.)

Nyugaton egyébként már szokás, hogy a tehetősebb, felvilágosult szinglik, mikor úgy látják, hogy kezdenek kifutni az időből, lefagyasztatnak némi saját spermiumot/petesejtet... Ha negyven felett mégiscsak megtalálnák a megfelelő társat, illetve a nők úgy döntenének, hogy egyedülálló szülőként vállalnak gyereket, akkor saját fiatalabb genetikai anyagukat felhasználva nagyobb esélyük van a sikerre... Mondjuk attól még ugyanúgy későbbre tolódik a gyerek felnevelésének hatalmas feladata, de ez a réteg általában azért a külső segítséget is meg tudja fizetni.

A 35 fölötti szingliknek ez mégiscsak egyfajta alternatíva, ami talán csökkenti a szorongásukat... Bár azt nem hiszem, hogy mifelénk széles körben elterjedne ez a megoldás.