Azt hittem, ismerem...

2019. október 17. - Single Pink Lady

Mikor megismerünk valakit, rengeteg mindent csak feltételezünk, de konkrétan szinte semmit nem tudunk róla. Még a számunkra teljesen közömbös, látásból ismert emberekről is vannak halvány tippjeink, besoroljuk őket valahová, általában hat-hét ellentétpár mentén osztályozzuk őket: férfi-nő, fiatal-öreg, vonzó-taszító, introvertált-extrovertált, megbízható-megbízhatatlan, értelmes-buta, és így tovább. Ilyenkor előzetes tapasztalataink alapján végezzük a besorolást.

ismerem_01.jpg

Kategorizálás és tévképzetek

Van, aki nem ennyi, hanem sokkal kevesebb kategóriát használ, de ez még sarkosabbá teszi a véleményét, sőt, igazából hajlamosít arra, hogy mindazokat, akik nem az ő kutyája kölykei, figyelmen kívül hagyja.

Minél régebben ismerünk valakit, minél többet láttuk, beszéltünk vele, minél több helyzetben figyelhettük meg, annál biztosabbak vagyunk abban, hogy valóban ismerjük már: hogy amit feltételezünk vele kapcsolatban, az valódi tudás. Pedig nagyon sokszor csak a saját elvárásainkat vetítjük ki rá. Ha mindig is szimpatikusnak tűnt, akkor azt gondoljuk, hogy a gondolatai hasonlítanak a mieinkre. Hogy az értékrendje közelít a miénkhez. Hogy ún. normális ember. Hogy úgy működik, ahogy mi – vagyis a saját fogalmaink szerint jó fej.

Ha már igazán megkedveltük, sőt, megszerettük, akkor hajlamosak vagyunk eltekinteti a disszonáns elemektől. Mikor számunkra furcsa megnyilvánulásai vannak, elkönyveljük, hogy ez csak kivétel, nem is gondolta komolyan, nem jellemző rá igazán Vagy mi vagyunk kicsit vaskalaposak és ő jobban ért a laza tréfálkozáshoz. Vagy csak félreértelmeztük, amit mondott. Rossz napja volt.

Minél több időt és energiát fektettünk bele az ismeretségbe, annál kevésbé áll érdekünkben rájönni, hogy a kezdeti megérzéseink csalókák voltak. Hogy nem is olyan az az ember, mint amilyennek szeretnénk. Hogy a vágyaim megvalósulását láttam meg benne, és nem őt.

ismerem_02.jpg

A fantáziaképbe könnyebb beleszeretni

Mivel ő is nagy eséllyel érdekelt abban, hogy fenntartsa a jó kapcsolatot velünk, ha úgy érzi, hogy valami nem tetszik nekünk, akkor azt nem hangsúlyozza. Eltitkolja, elkerüli. Persze léteznek konfrontatív emberek, akik ilyen elterelő hadműveleteket ritkán végeznek, mert fontosabb számunkra, hogy mindenkit letaroljanak, mint hogy szeressék őket. Bennük nehezebb is csalódni, mert eleve nem várunk tőlük sokat.

Vagyis elsősorban azok okozhatnak nagy csalódást, akiket megszerettünk, akikről sok fantáziát gyártottunk, és akiket a saját képünkre és hasonlatosságunkra hamisítottunk meg. Alkottunk róluk egy egész sztorit, amiben minden a helyén volt. De ez a sztori fikció, soha nem a valóság. Minél szebben kipingáltuk magunknak az illető fantáziaképét, annál nagyobb lesz a koppanás, mikor szembesülünk a valósággal. Amely soha nem felel meg a fantáziánknak.

Ilyenkor szakad ki belőlünk, hogy: Azt hittem, ismerem, de... Ilyenkor érezzük magunkat a végletekig becsapva, mert az illető, akit szerettünk (szerettünk?) teljesen más, mint a róla alkotott képünk. Meglehet, hogy ő is hibás abban, hogy fals elképzeléseink voltak róla, de a saját felelősségünket kár lenne tagadni. Tudattalanul, vagy olykor akár tudatosan is, hárítottunk minden olyan információt, amely ellentmondott a fantáziaképünknek. Sőt, direkt nem is gondoltunk bele, hogy a fantáziánk reális-e, hogy konzisztens-e egyáltalán.

Mivel érzelmileg belebonyolódtunk a kapcsolatba, és nem akartunk lemondani róla, sokáig szövögettük a sztorit, és annak összeomlása borzalmasan érint bennünket.

A kérdés ilyenkor, hogy képesek vagyunk-e szembenézni a valósággal. Nem csak azzal a valósággal, hogy az az ember kicsoda, hanem azzal is, hogy miért tévedtünk vele kapcsolatban. Ha csak őt tartjuk felelősnek a csalódásért, akkor nem tanultunk semmit az egészből, és újra ugyanabba a csapdába fogunk esni. Ráadásul nagy esély van rá, hogy nem is szerettük igazán a másikat, hiszen ha nem a fantáziánknak megfelelően van összerakva, akkor nem őt szerettük, hanem egy ábrándképet. Az ábrándkép pedig nem ember.

Képesek vagyunk a valóságos embert szeretni, vagy keresünk egy újabb ábrándképet, amelyben megint csalódhatunk? Ez a nagy kérdés.

A bejegyzés trackback címe:

https://mindenkiszingli.blog.hu/api/trackback/id/tr4615229330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

El Amante 2019.10.18. 10:15:16

Ez egy 10 pontos írás! Rengeteg ilyen kapcsolatot látok, fogalmuk sincs egymásról a pároknak, de van szép arc, elbájoló szavak és mosolyok. És sok, sok ábrándkép, h milyennek szeretnék látni a másikat. Én ugyanígy, ugyanebben hibáztam elsőre. Én lassan jöttem rá, és nem volt nagy koppanás, de látok kemény helyzeteket is, ahol borzasztó lelki sérülesek keletkeznek.. persze felesleges hibáztatni, nincs értelme, rájönnek maguktól. Kérdés, h tanulnak-e belőle a következőnél?

Almandin 2019.10.21. 09:27:29

@El Amante: Én is úgy látom, hogy nagyon okos cikk ez. De lehet-e tanulni? A szerelem eleve módosult tudatállapot, ilyenkor mindenki rávetíti a másikra kicsit az ábrándjait. A realisták is, csak ők kevésbé, és tudatában vannak, hogy ők most szerelmesek, de a rávetítést ők se tudják teljesen elkerülni. Az idealisták azok, akik a legnagyobbat koppannak, gyakran pszichésen belebetegszenek a csalódásba. Ha valaki teljesen racionálisan választ, akkor nem szerelmes. Lehet belőle jó kapcsolat, de az illető akkor valószínűleg érzelmileg marad többé-kevésbé kielégületlen, ami szintén tönkreteheti a kapcsolatot.
Ezért van nagyon kevés igazán jó kapcsolat/házasság.