Elgondolkodtatok már azon, hogy milyen ellentmondásos dolgokat tartunk normálisnak?

Egy kisgyerektől például azt várjuk, hogy váljon le az anyjáról, tanuljon meg egyedül aludni, függetlenedjen. Majd a házasságban, párkapcsolatban pont a fordítottjára biztatjuk: a fiatal hozzon létre szimbiózist egy másik emberrel, tanulja meg újra, milyen az ágyat megosztani valakivel, adja fel a függetlenségét.

Minden csak MI, de hol az ÉN?

Bármelyik tetszőleges romantikus, illetve házasságról szóló filmben büntetésként értelmeződik, ha a férj kiszorul a franciaágyról a kanapéra. Mindeközben az, hogy a gyerekek a saját ágyukban bírják ki az éjszakát, nem büntetésként jelenik meg, hanem úgymond természetes. (Pedig egyes gyerekek büntetésnek élik meg.) Azt azért mindannyian tudjuk, hogy a szex megléte vagy gyakorisága egyáltalán nem attól függ, hogy a pár együtt alszik-e, mégis szokás úgy tálalni a dolgot, mintha a különalvás egyet jelentene a szexmegvonással.

Sokan gondolják, és az ilyen, filmbéli minták erre ezerrel ráerősítenek, hogy egy jó kapcsolatban két ember minél több időt akar együtt tölteni. Egyesek megszűnnek önálló lények lenni, és már csak a MI létezik számukra az ÉN helyett. Ráadásul úgy vélik, hogy a szimbiózis akkor működik igazán jól, ha mindenben egyetértenek, ugyanazokat a dolgokat szeretik, mindent együtt csinálnak, feloldódnak a kapcsolatban és már azt se tudják, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.

Ha mindkét embernek jó így, akkor lelkük rajta. De sokszor előfordul, hogy a nagy egység csak az egyiknek igénye, a másik tehernek érzi. Ha maradunk az együtt alvás kérdésénél, az például lehet kifejezetten elviselhetetlen, ha valaki csak egyedül tudja kipihenni magát. Ha rossz alvó és sokszor felébred, akkor a számára kifejezetten kínos, ha nem hánykolódhat kedvére, vagy nem gyújthat villanyt, hiszen zavarná a társát. Illetve ott a klasszikus horkolás. Bár talán ez ad legtöbbször legitim okot arra, hogy a pár külön szobában aludjon, nagyobb sértődések nélkül.

Egy idő után túl késő függetlenedni

De minél inkább rászokik valaki arra, hogy folyamatosan ott van mellette a partnere, annál nehezebb lesz számára, ha nélkülöznie kell őt. Főleg, ha kiderül, nem csak átmenetileg, hanem örökre. A függetlenségünk feladása és a függőségbe való belesüppedés természetszerűleg együtt jár azzal is, hogy elvonási tüneteink lesznek, ha megvonják tőlünk a „szert”. Ami ez esetben a másik ember fizikai közelsége.

Az összenövés sokkal tragikusabbá tesz minden veszteséget, főleg, ha nem csak arról volt szó, hogy sok időt töltöttek együtt, hanem arról is, hogy két emberből álló szigetet alkottak és kimondva-kimondatlanul azt vallották, hogy senki másra nincs szükségük. Ilyen pároknál tud előfordulni, hogy mikor az egyik meghal, a másik nem bírja elviselni a veszteséget, és évekig gyászol. Vagy elhagyja magát és megbetegszik, gyengébb szervezet esetében utána is megy a partnerének. Ezt  sokan iszonyat romantikusnak tartják. De azoknak, akiknek két embert is el kell így veszteniük (gyerekek, unokák, barátok), nem nagy vigasz, főleg, ha még fiatalok voltak és.

Szimbiózis vagy csak szimpla függőség?

Legtöbb esetben azonban csak fojtogató a folyamatos közelség, a függetlenség, az önálló gondolkodás és cselekvés hiánya. A függő fél könnyedén azt is elhiteti a partnerével, hogy képtelen felnőttként funkcionálni. Épp ezért elhagyni se lehet, hiszen akkor mi lesz vele? Ki fog rá vigyázni? Ki gondoskodik arról, hogy mindig legyen mit ennie és normális lakásban lakjon? Nem ritka, hogy házasságokat ez az aggódás tart össze, aminek sokszor nincs is létjogosultsága, mert amint mégiscsak megtörténik a szétválás, kiderül, hogy a függő fél képes magáról gondoskodni. Akár úgy, hogy talál egy másik balekot, akivel együtt élhet.

Ahogy a gyerekeket ráneveljük a leválásra, ahogy őket elválasztjuk, úgy ezt önmagunkkal, illetve a partnerünkkel is megtehetjük ezt, bár tény, hogy sokkal nehezebben. Főleg azok esetében bizonyul az ilyen szándék sziszufuszi erőfeszítésnek, akik bizonytalan kötődésűek, mert gyerekkorukban nem fogadták el őket olyannak, amilyenek voltak. Illetve vagy elhanyagolták, vagy túlszerették, vagy csak rosszul szerették őket. Mivel a közfelfogás szerint a párkapcsolati szimbiózis elfogadott, sőt, kívánatos, igazán elszántnak kell lennünk, ha meg akarjuk szüntetni. Sokszor csak a kapcsolat befejezése árán szabadulhatunk a fojtogató szorításból. Pedig talán nem kellene ennyire messzire jutni, ha a túl szorosan ölelők lazítanának valamelyest.